Pannika új hisztikorszakba lépett - akaratok ha találkoznak

Borzalom, 20 perce ébren van, sír, sikoltozik, dühös, semmit nem hallgat meg, ha hozzá szólok, még jobban hisztizik. Nem szólok hozzá, sarokba állítottam és ott dühöng, de meg sem próbál kijönni. Kifejezetten dühös és mérges és gyűlöl engem, amiért... fogalmam sincs miért. Voltunk ma játszón, jót szundikáltunk, finomat ettünk, barátnőkként feküdtünk le aludni, csak engem munka miatt hívtak és ezért felkeltem, utána pedig megjöttek a fiúk és már nem bújhattam vissza hozzá... lehet, ezért haragudott meg, hogy az idillt megszakítottam.

Sajnos szinte biztos, hogy beteg lesz és én fáradt vagyok és alig vagyok túl a betegségen és túl jó volt Sárváron a gyerekek nélkül a Férjemmel, aki azóta egyfolytában hiányzik. Nem akarom ezt a kétlaki életet élni, hogy ő Kovácsiban én meg itthon a gyerekekkel és csak hétvégén vagyunk együtt! Most megint böjtölhetünk, hogy legyenek jó napjaink együtt a távoli, nagyon távoli jövőben.

De vissza a Pannikára. Most adtam neki Halixol-t, mert picit letapadtnak hallom a köhögését, remélem hasznos lesz. Csak sajnos most még annyira tüskéshátú a nagylány, hogy nem volt hajlandó bevenni, és egy részét kiköpte. Még jó, hogy kétszer annyit készítettem be, mint amennyit be kellett adnom :)
Szerintem nincs fárasztóbb, nehezebb, kimerítőbb, lélekölőbb és gyűlöletesebb, mint amikor ellentétes akaratok találkoznak. Akár gyerek-gyerek vita van, akár velem szemben vagy Zolival szemben megy a csata, belőlem többet kivesz, mintha dolgoznék egész nap. Egy-egy konfliktus után (mégha egyszemélyes konfliktusról is van szó) úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy dementor-csapat. Kell pár perc (néha óra!), mire a kiszikkadt, tehetetlen, síróskedvű Boriból újra életerős, mindent megoldó Anyuka tudok lenni. Nem szeretném, de a konfliktusok szinte fizikai fájdalmat okoznak nekem, egy síró gyerekhangtól szinte hányingerem van, annyira beleremeg mindenem belül, ha vita vagy hangos szó hallatszik a környezetemben, bekapcsol a menekülő és a védelmező ösztön egyszerre és borzalmas önuralomra van szükségem, hogy uralni tudjam a helyzetet, békét tudjak teremteni, a szeretetet tudjam segítségül hívni az arrogancia és agresszió helyett. Életem legnehezebb feladata elviselni és megoldani ezeket a helyzeteket. A munka, figyelem, gondoskodás mind semmi ehhez képest!

Pannika most békén ül és Baby TV-t néz, pedig be akartam tlitani a tévézést és már második napja nem kapcsoltam be napközben, de egy beteg nyűgös manóval mit lehet tenni? Megyek, odaülök hozzá és megpuszilgatom, ha hagyja :)

Sávári kirándulás

Ez a kirándulás volt életem legszebb élménye. Nagyon a hatása alatt vagyok és annyira bensőséges volt az egész, hogy most a boldogság oldalától el is tekintek, inkább leírom, miket csináltunk Sárváron és környékén ezen a csodálatos októberi hétvégén. A kiruccanást a férjem a születésnapjára kapta tőlem, hogy végre pihenhessen is, ne csak a munka legyen a számára és a gyerekek (és persze ez számomra legalább akkora ajándék volt).

Pénteken egy kis Apeh-ügyintézéssel indult a reggel, de ez már megszokott nálunk, majd koradélután végül útnak indultunk Sárvárra. Nagyon szép útvonalon mentünk, magával ragadt a táj, ahogy nyugat fele haladtunk, az egyre rendezettebb útszakaszok, városkák mutatták, hogy jó fele vagyunk. Délután fél hat körül érkeztünk meg, átvettük a szobánkat a Hotel Arborétumban, majd nekiindultunk vacsorát keresni. Étterembe szerettünk volna menni, de nem voltak olyan igazán hívogató helyek sehol sem, ezért mentünk egy jó nagy kört Sárváron, mire visszaértünk ahhoz a helyhez, amit elsőre is már láttunk, de nem találtunk elég hívogatónak. Betértünk tehát a Bassiana-ba, ahol nagyon finomat vacsoráztunk, erős budapesti árakon, de teljesen elégedetten. Ez volt a desszert:

Ezután visszamentünk a  szállodába és megterveztük a következő napunkat. Egy 10 órás alvás után frissen jól megreggeliztünk és útnak indultunk. Biciklivel. Ez számomra elég nagy kihívást jelentett, de végül nem is volt semmi probléma azt leszámítva, hogy nehézkesen ment a járás közvetlenül a biciklizés után. A Rába-töltés felé mentünk, de észerevettünk egy gyönyörűen kiépített biciklis utat, ezért inkább arramentünk. Ez elvitt a csónakázó tóhoz, majd egy parkba. Útközben rábukkantunk egy kis temetőre is:

A csónakázó tó és a park tele volt gyerekekkel, halacskákkal, sétáló szerelmesekkel, pihenni vágyó nyugdíjasokkal, csupa vidám és nyugodt emberrel :)

Itt megnéztük a halcskákat, átmentünk egy csomó szép hídon, ami a parkban található kis vizek felett vezetett át. MInden olyan rendezett és szép volt, sehol egy kutyagumi, szemét, semmi, ami megzavart volna. A parkból kijutva egy szép kertvárosi területre érkeztünk, ami visszavezetett a főútra, így újra elindultunka  Rába partjára. A Rábatöltést ajánlotta nekünk az egyik kedves recepciós lány, mint kiváló biciklis útvonalat. Igaza volt!

Mesebeli tájon bicikliztünk keresztül!

Itt piknikeztünk, a hotelben kaptunk egy úti batyut: Hotel Arborétumos háti zsákban kekszeket és innivalót. Emellé mi is vittünk egy kis finomságot:)))

Csodálatos néhány órát töltöttünk itt a külvilágtól elzárva, csak a vízen kenuzó néhány embert láttuk. Vittünk plédet, de olyan meleg volt, hogy a napocska helyett az árnyékot választottuk és miénk volt a világ!

De itt még nem ért véget a nap, a további út is gyönyörű volt, elmentünk egy csinos lovarda mellett, majd egy kis erdős szakasz következett és végül kijutottunk ismét a főútra, ahonnan már hamar hazaértünk.

A szállodából egyenesen a strandra mentünk, amit 2010-ben újítottak fel. A szállíodai csomaghoz járt két darab ingyenes belépő, így nme kellett az 2500 ft/fős belépőjegyet sem kifizetni. A strandon október ide vagy oda, napoztunk is és a 24 fokos vízbe is bementünk! Persze a kedvenc a hullámmedence és a termál-medence volt. Ott áztattuk magunkat a legtöbbet :)

Érdekes volt, mert koedukált öltöző volt, kis, próbafülke szerű öltözőkkel, de az öltözőszekrények közösen voltak mindenkinek. Kaptunk egy kis "karórát", amit leolvastatva megtudtuk, melyik a mi szekrényünk, majd azzal tudtuk kinyitni is. Amikor mentünk nem kellett öltözködnünk, mert fóürdőruhában voltunk, de a fürdés végeztével már kellett:)

Nagyon sok szórakozási lehetőség volt, voltak benti csúszdák, kinti csúszdák, volt nagy hordó, ami időnként megtelt vízzel a lent lévőket jól nyakon öntötte, a hullám medencében volt forgó rész, masszázs rész, locsolós rész! Rengeteget gondoltunk a Gyerekekre, hogy ezt mennyire élveznék! De így kettesben is csodálatos volt, csak így a forró vízben beszélgetés és összebújás jelentette az időtöltést, nem a gyerekekkel való ugrálás és persze a folyamatos figyelés, hogy hol vannak, mit csinálnak :)

Este 8 körül értünk vissza a hotelbe, ahol szégyen szemre pizzát kívántunk ágyban fiogyasztani, így a recepción rendetülnk pizzát :) Én megittam mellé egy pici pezsgőt, Zoli Bailey's-t :)

Vasárnapő korán keltünk, mert elég sokmindent elterveztünk, mielőtt még vissza kellene térnünk a rohanó hétköznapokba. Bőséges reggeli (szintén a szobához járt) után összepakoltunk, kifizettük a pizzát, minibárt és idegenforgalmi adót és nekivágtunk az útnak.

Előtte azért lefényképzetük a közös álmunkat, ami egy ilyen házikó valahol, de leginkább Nagykovácsiban:

Azért nem hagyhattuk el Sárvárt a Nádasdy vár nélkül. Végignéztük a huszár-kiállítást és amellett, hogy meglepő dolgokat láttunk, pár jó ötletem is támadt. Az egyik pl.:, hogy milyen jól jönne nekem egy ilyen íróasztal:

Egyrészt zárható, másrészt tele van kis fiókokkal és szintén zárható szekrénykékkel. Egyrészt nme porosodnának a cuaaim olyan könnyen, másrészt nem vinnének el mindent a gyerekek, ami színes és vonzó a számukra. Megtalálnám a tollaimat, minden ott lenne, ahol hagytam.

A másik ami megtetszett, a díszteremben lvő 12 személyes asztal sdzékekkel. Igebn, egy ilyesmire is szükségem lenne, elférnének a Gáborék és Dávidék is, Juliék, Margó néniék, lehetne nagy családi összejöveteleket szervezni! Csodás lenne! Ezen aképen csak kis részlete látszik,d e az magáért beszél :)

A Gyerekekre itt is folyamatosan gondoltnk. Amellett, hogy miket tehetnének tönkre egy mozdulattal, azért arra is gondoltunk, mennyire tetszene nekik ez a sok hiszár fegyver, a szabadságharcos emlékek, a ruhák, a dob, stb. Vilikének fotóztunk is néhányat. De persze ennek volt a legnagyobb sikere:

Mickeyegér Mami :)

Sárvárt elhagyva az első utunk Jákra vezetett, Szombathely felé indultunk. Zoli évekkel az előtt járt már arra, de én amióta az eszemet tudom (nem olyan rég óta tartom számon, hogy mit látok, bár sok mindent nézek!), nem jártam ott.

A templomon belül nagyon olcsón lehetett kapni Katolikus gyereknaptárat, majdnem vettem is a gyerekeknek, annyira megtetszettek! Gyújtottunk mécsest a Nagyszüleinknek, megérintettük a többszáz éves köveket, próbáltuk kitalálni, vajon melyik mikorból való.

Ják után Kőszeg következett. Kőszegen postamúzeumot néztünk, a vár belseje épp felújítás alatt áll, de a főtéren viszont valamilyen verseny volt, ami elég jó hangulatot teremtett. A főtéren egy jót ebáédeltünk a Portré Étteremben, majd indultunk hazafelé, Fertőd érintésével.

Fertődön kiábrándító volt, hogy csak fizető parkoló volt a környéken illetve, hogy csak csoportosan lehetett bemenni a kastélyba (2000 Ft/fő!!!) + nem lehetett semmi ajándéktárgyat venni (színvonalasat), csak kínai szarokat meg paprikát. Szép kis benyomásuk lehet a külföldieknek Fertőd által kis hazánkról. Hát ez van, Sárvár azért büszke lehet magára :)

Elvárások...

A hétvégén beszélgettünk a családban az elvásárokról, régről és mostról, gyerekekről, anyaságról, stb. Valahogy ez a téma mindig felizgat. Kicsit túlságosan a szívemre veszem, mert négy gyerekkel a nyakamon nagyon átérzem a felém irányuló elvárások túlzásait és akárhogy kapálózok, igyekszem, én bejelentem, nem vagyok Rubint Réka, nem tudok megfelelni az elvárásoknak.
Szeretnék, de egyelőre nem megy. Hiába vagyok maximalista magammal szemben, a gyerekeimmel szemben, a férjemmel szemben, nekem kicsúsznak akezemből a dolgok. Kevés vagyok az életemhez, kevés vagyok a feladataimhoz.
Megpróbálom összefoglalni, milyen elvárásokat érzek egyfolytában magamon:

• Légy szép és csinos és egészséges! - ez egy olyan elvárás, ami belőlem legalább annyira fakad, mint a környezetemből és ezt tartom a következő pont alapjának. Nálam a három dolog együtt jár, úgy szeretnék vékony lenni, hogy ne dohányozzak, ne szedjek fogamzásgátlót, ne igyak túl sokszor alkoholt, helyette sporttal csökkentsem a rajtam uralkodó stresszt és a hormonrendszerem ne gyógyszertől ne borítson ki havonta, hanem azért, mert egyensúlyban vagyok önmagamon belül. Egyelőre csak a dohányzás nincs, bár nem szedek fogamzásgátlót, a hormonrendszerem érzéseim szerint egyelőre elég nagy kilengésekkel oldja meg az egyensúlyt. Vagy én vagyok a világ legbékésebb embere vagy én vagyok a leggonoszabb hárpia, valahol ez is egyensúly, de azért közelíteném egymáshoz a két szélsőséget. Sejtem, hogy sportolnom kéne megint és meglenne az egyensúly, de egyelőre sok a mentő körülmény...
• Légy kedves és türelemes Anyuka! - nehezen lehet gyereket nevelni egy olyan világban, ahol az emberek sportot űznek egymás megítéléséből és ha csak picit szigorúbb vagy, mint a körülötted lévők, akkor már megkapod, hogy minek neked gyerek? vagy csak magyarázkodnod kell a külvilág felé (mit szólnának a buszon, ha lekevernék egy pofont néha a gyerekeimnek vagy ha csak kiabálnék velük, hogy átadják a helyet a néniknek, pedig azt elvárják, hogy megcsinálják...)
• Legyenek barátaid! - ez az én elvárásom is, persze, hiszen az elszigeteltségtől depresszióssá válik az ember, de mondja már meg valaki, hogyan? Még azoknak sincs idejük barátkozni, akiknek "csak" a munkájuk van, nem mellé egy-két-három-négy-öt gyerekük! Hogyan vehetném fel a tempót olyan emberekkel, akiknek minden hetük be van táblázva, mozi-kocsma-étterem-bowling-színház-koncert-stb? Gyerekes barátokkal? Sajnos ritka az a véletlen, hogy két gyerekes barát pont egyszerre tudja rábízni valakire a kicsinyeit. Ja, hogy együtt a gyerekekkel? Igen, nincs is annál jobb, mint amikor két szó közöttt popsit törölsz, orrot fújsz, vígasztalsz, ölelgetsz, felváltva 4-6 gyerekre figyelsz, stb. Jó ez is, de nem arra, hogy az ember feltöltődjön, hanem csak arra, hogy ne unatkozzon és igen magas a kockázata, hogy kimerültebb lesz az ember egy-egy ilyen beszélgetés után, mint előtte, ami jelentősen növeli a depresszió rizikófaktort, mert ugye senki nem szeret csalódni egy jónak ígérkező közös anyukás délelőttben?
• Légy sikeres, legyen munkád! - jaja, ez szép meg jó, én is szeretnék sikeres lenni és szeretnék dolgozni, de mivel négy gyerek az négy gyerek, és törekszem megadni nekik a kellő figyelmet és szeretetet, ezért én hat órában szeretnék kiváló munkaerő lenni, nem 10-ben. Ja, és ha beteg a gyerek, akkor - ha egyáltalán van kire - nem szívesen bízom sem idegenre, sem nagyszülőkre...
• Legyen szép és rendezett a környezeted, legyen mindig tele a hűtő, legyen meleg étel az asztalon! - hát igen, ez is egy reális és fincsi elvárás... Ha a munka és önmagad csinosítása mellett még van időd, akkor takaríts, mosogass, moss és válogass ruhát, ja és főzz, mert az jár a gyerekeknek és a munkában elfáradt férjednek (mit nem adnál, ha elfáradhatnál egy munkahelyen, ahol emberszámba vesznek és még pénzt is adnak!). Nálam ez hátrébb van, persze törekszem rá, de a többi dolog mellett egyszerűen nem fér bele az életembe, hogy tiptop kis háztartást vezessek, főleg, hogy a mi háztartásunk már nem kicsi, hanem túl van a közepesen is... Pedig milyen jó lenne, ha mindig el lenne mosogatva, mindig fel lenne söpörve, porszívózva, a ruhák a helyükön lennének (lenne egyáltalán helyük, mert lenne pénzem úgy berendezni a házat, hogy praktikus és szép legyen!), meleg vacsorával várnám haza  a szeretteimet (természetesenm este 18 órára mindenki otthon lenne, a férjem hozná a gyerekeket karate után haza) és vacsora után a férjem megfürdetné őket, a kacagásuktól hangos lenne a ház, miközben én rádiót hallgatva békén mosogatok... Ettől az idilltől jócskán messze van a mi életünk, de szerintem a legtöbb emberé. Tegye fel a kezét, akinek időben otthon van a férje! Most az, akinek a férje megfürdeti a gyerekeket, amíg ő mosogat és elpakol! Most az, aki mosogat és elpakol, amíg a férje végre foglalkozik a gyerekekkel! Na, aki feltette a kezét, azt irigylem!

Napi izgalom...

Szegény Leónak betört a feje! Még most is alig vagyok magamnál. Pannika szólt, hogy segítsen neki valaki lejönni a lépcsőn. Ilyenkor a Leó vagy Olivér fel szokott menni és fogják a kezét a lépcsőn. Most sajnos Pannika nyűgös volt és megkérte a Leót, hogy vigye le ölben. Mindig szólni szoktam, hogy nem szabad ölben, csak én és Apu hozhatjuk le Pannikát úgy, de most nem szóltam, mert már rég volt ilyen gond, hogy Pannika nem akart volna lejönni a saját lábán, sőt! Büszkén szokott lelépdelni valamelyik bátyja kezét fogva.

Most sajnos nem így történt és a Leó, hogy védje a Pannikát, hátravetette magát és beverte a fejét egy felsőbb lépcsőfokba. A csattanás hangja borzalmas volt. Azonnal tudtam, hoyg baj van. Szerencsére nem is voltam messze, mert a lépcső mellett álltam és vártam őket. A Pannika halálra rémült a Leó pedig sírt. Amikor megláttam a vért, azt hittem elájulok. Először nem tudtam, ki vérzik, mert mindketten véresek voltak. Utána amikor megláttam a Leó fejéből folyó vért, igyekeztem nem kétségbe esni és biztatni a Leót, hogy semmi komoly. Csak ugye közben ő is érezte, hogy folyik a nyakán, tehát nme tudtam meggyőzni.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Leó nem ájult el, magánál van, tudja a nevét, tud számolni, stb., Pannikát kellett megnyugtatni. Betettem neki a Madagaszkárt, adtam inni, hogy ne sírjon, de szegénykém nyugtalan maradt, őt is sokként érte ez a baleset, nem beszélve arról, hogy ő is véres volt és bár nem fájt neki, megijedt szegénykém.

Megmosdattam a kis mancsit és felhívtam az orvost, aki a mentőt vagy a sebészetet javasolta. Aztán elmondtam, hoyg bnem ájult el, tud beszélni, csak kicsit sokkos, abban maradtunk, hogy jó léesz a sebészet, de buszra nem akartam szállni a vérző fejű gyermekemmel, ezért taxit hívtam. Főtaxi negyed óra lett volna, a Taxi 2000 nem vette fel, ezért felhívtam a City taxit, akik 10 poerc múlva már ott voltak. Azalatt felöltöztünk, lemostam a gyerekeket, León felsőt cseréltünk és elindultunk.

A sebészeten nem estek kétségbe, azonnal bekerültünk, majd összevarrták a Leó buksiját :) Szegénykém nagyon sírt, de amikor emlékeztettem, hogy megmentette a Pannika életét összeszedte magát és megnyugodott. A varrást már teljesen sírás nélkül viselte és utána már vágyott egy kis fagyira. Szerencsére most már minden rendben van, kicsit még meg vagyunk iletődve, de etz is megéltük és remélhetőleg nerm lesz több ilyen és tanulunk az egészből...

Iskolakezdés

Mindjárt vége a nyárnak, de a Gyerekekkel ellentétben én igenis megkönnyebbülök végre! Sajnos nem úgy sikerült a nyár, ahogy terveztem, sokkal több volt a meló a fiúkkal, mint a szórakozás, de mégis már előre szomorkodom, hogy hiányozni fognak :(

Igaziból nem tartom jónak ezt a hosszú nyári szünetet, tekintve, hogy a tavaszi, őszi és téli szünetek is egyre hosszabbak és hiába vagyok szülő, azért a saját életemet és munkámat is fontosnak tartom, ennyi szabadságot pedig nem adnak semmilyen munkahelyen, nemhogy a családi vállalkozásban. Tehát ez a hosszú szünet talán csak a pedagógusoknak jó. 

A szülőknek azért nem, mert nincs kikapcsolódni idejük, a gyerekekre pedig emiatt veszélyek leselkednek. 

A gyerekekre egy bizonyos kor felett már nem feltétlenül igyekeznek megoldani a szülők a felügyeletet, ezért összejárnak és ha felügyelet nélkül öszejárnak, akkor könnyebben előfordulhat, hogy olyasmit tesznek, amit felügyelet mellett nem tennének.Nem beszélve arról, hogy unatkozni kezdenek. 

A saját gyerekeimen láttam, hogyan megy ez végbe. Első pár hétben még elvoltak, élvezték a nyári szünetet, akkor még voltak programok is, hol Gáborral, hol velünk. Utána pedig, amikor vége lett a nyaralásoknak elkezdődött a fókázás a tévé előtt, amikor egymásra másztak (és persze az én idegeimre) és úgy nézték a tévét, amiből persze végül mindig veszekedés lett. Egy idő után megunták a kerti medencét, sőt! a strandot is, pedig én élveztem még harmadszorra is. Kitalálták, hogy menjünk újabb strandra, ahol több  csúszda, stb. Folyamatos ingert és szórakoztatást várnak és az első hónapban még úgy gondoltam, elrontottam valamit, Utána megpróbáltam javítani a dolgon, végül pedig rájöttem, nem az én hibám. Ez a világ ilyen, állandóan jönnek az ingerek, újabb és újabb életérzések, mindenhonnan képeket kap az ember a teljesebb, szebb, értékesebb, jobb életről és végül elfelejti a saját életét, a saját örömét. Hogy lehet ilyen zavaró körülmények között egyáltalán egy felnőttnek letisztult értékrendje és önismerete? nem hogy egy gyereknek?  

Megoldásom nincs a dologra, annyit teszek, hogy kiküldöm őket a kertbe, felküldöm őket legózni, nem kapcsolom be nekik a tévét, számítógépet, limitálom a PS-t és napi 1-2 óránál többet nem pátyolgatom őket, csak megpróbálok nekik rávilágítani arra, hogy nem a világ feladata szórakoztatni az embert, hanem az ember feladata megtalálni a saját számára szórakoztató dolgokat a világban. Remélem sikerül, különben nincs értelme semminek.

9 éve...

9 éve ilyenkor már túl voltam az előkészítésen és már nagyon akarták, hogy szüljek, mert az orvosom szabadságon volt és már a helyettese is szabadságon volt, mert augusztus 10-re voltam kiírva ezzel az édes kisbabával. A szülésznő kedves volt, de határozottan konzervatív vagy konzervatívan határozott, mindenesetre nem engedte, hoyg felkeljek és sétálgassak, hanem egy külön szülőszobában feküdtem az  oxitocyn infúzióhoz és a CTG-hez kikötve.

Azt hiszem 7-kor kezdődött az egész felhajtás, programozott indítás volt. Nagyon egyedül éreztem magam, bár nagyon izgultam is. Nem sokkal előtte újították fel a szülőszobákat így örültem, hogy milyen szép szobában lehetek. Furcsa volt, mert amíg én ott feküdtem, vagy három kisbaba megszületett és én esélyét sem láttam annak, hogy szülni fogok, mert szokás szerint nem éreztem semmi hatását az infúziónak. A szülésznő úgy bíztatott, hogy múlt héten volt egy nő, akinek egyik pillanatról a másikra kinyílt a méhszáj és megszületett a babája. Én ebben természetesen nem hitem, mivel az Olki 4 évvel korábban szép fokozatosan született, közepes fájdalommal, amiből le is vett az öröm és izgalom.

Délben midnen egy csapásra megváltozott, mivel a főorvos úr vizitet tartott az ott tanuló leendő orovsok karéjában és úgy döntött, mutat egy első osdztályú burokrepesztést a senki lánya anyukán, akinek nem hogy az orvosa, de az orvosának helyettesének helyettese sincs a közelében. Tehát burokrepesztés történt kb. 12 tanonc szeme láttára, de ezt csak utólag tartom megalázónak, akkor még nem voltam ennyire öntudatos, csak a kisbabám érdekelt a pocakomban.

Déltől egyre erősödtek a fájások, de sajnos nem kelhettem fel, így semmi előrehaladás nem történt, csak éreztem a nyomási ingert, szóltam a különböző környéken járkáló orvosoknak és szülésznőknek, akik egyöntetűen mindig ugyanazt mondták: kétujjnyi és akkor szóljak, ha tényleg van valami. Mondtam, ha netán felülhetnék vagy sétálhatnák, sokat segítene. Azt nem szabad, mert veszélyes. A Gábor is időközben befutott, még letudott valami sajtótájékoztatót előtte :)

Időközben elgondolkodtam, hogy ha a gravitáció nem segít, akkor én segítek a gravitációnak és 14 óra 35 perc körül elengedtem magam, vettem egy jó mély hasi levegőt, ahogy énekórán tanultam annak idején és egy ici-picit nyomtam, pont annyit, hogy ne sérülhessen meg a méhszáj. Erre olyan nyomási ingert kezdtem érezni, hogy majdnem szétrepedtem, de lihegve visszatartottam és elküldtem Gábort a szülésznőért. Mire pár perc múlva odaért a szülésznő, megvizsgált és csak annyit mondott: "Na, erről beszéltem Borika, de még tartsa vissza, mert felhívom az orvost."

Ezután még vagy négy tolófájást végiglihegtem, aztán a doki befutott, épp csak köpenyt adtak rá és kesztyűt húzott és már tolhattam ki az én gyönyörűséges kisfiamat. Mivel a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve, ezért nehezen bújt ki, de nekem olyan gyorsnak és gond nélkülinek tűnt az egész. 60 cm és 4200 gramm volt és gyönyörű, minden rendben volt vele, sírt és amint visszahozták, azonnal szopizott :)

Evezős tábor, úszó tábor

A Gyerekek a héten egy ingyenes evezős táborban voltak Óbudán. A Gábor hozta-vitte őket reggelenként-délutánonként és ott aludtak Erzsébeten. Nagyon tetszett nekik és nagyon élvezték, csak sajnos megbetegedtek. Hétfőn és kedd este is beszéltünk, hogy milyen szuper és hogy mennyit vannak vízen és hogy lesz kenutúra, stb. Erre tegnap hívott a Gábor, hogy Leó ráesett a műtött kezére, Olivér pedig megbetegedett, úgyhogy jönnek haza.

Amióta itthon vannak, mintha elfújták volna a rosszkedvemet, végre kerek a család, hallhatom, hogy már nem két gyerek között megy az emelt hangú "harc", hanem jóval nagyobb a variációk lehetősége, mégis örülök, hogy itthon vannak. Mégis megnyugtat, hogy itt vannak. (bár látom előre, hogy fel fognak párszor bosszantani:)

Jövő héten persze jön az újabb tábor, amikor Vilike és Leó mennek úszótáborba a Gáborral, Azt hiszem az a felállás is hiányozni fog, bár mindenképpen jóval nyugodtabb páros lesz Olivér-Panni, mint Vilike-Panni, akik egész álló nap a saját érdekeiket próbálták meg érvényesíteni rettentő hangerejű visítással-kiabálással :)