Iskolakezdés

Mindjárt vége a nyárnak, de a Gyerekekkel ellentétben én igenis megkönnyebbülök végre! Sajnos nem úgy sikerült a nyár, ahogy terveztem, sokkal több volt a meló a fiúkkal, mint a szórakozás, de mégis már előre szomorkodom, hogy hiányozni fognak :(

Igaziból nem tartom jónak ezt a hosszú nyári szünetet, tekintve, hogy a tavaszi, őszi és téli szünetek is egyre hosszabbak és hiába vagyok szülő, azért a saját életemet és munkámat is fontosnak tartom, ennyi szabadságot pedig nem adnak semmilyen munkahelyen, nemhogy a családi vállalkozásban. Tehát ez a hosszú szünet talán csak a pedagógusoknak jó. 

A szülőknek azért nem, mert nincs kikapcsolódni idejük, a gyerekekre pedig emiatt veszélyek leselkednek. 

A gyerekekre egy bizonyos kor felett már nem feltétlenül igyekeznek megoldani a szülők a felügyeletet, ezért összejárnak és ha felügyelet nélkül öszejárnak, akkor könnyebben előfordulhat, hogy olyasmit tesznek, amit felügyelet mellett nem tennének.Nem beszélve arról, hogy unatkozni kezdenek. 

A saját gyerekeimen láttam, hogyan megy ez végbe. Első pár hétben még elvoltak, élvezték a nyári szünetet, akkor még voltak programok is, hol Gáborral, hol velünk. Utána pedig, amikor vége lett a nyaralásoknak elkezdődött a fókázás a tévé előtt, amikor egymásra másztak (és persze az én idegeimre) és úgy nézték a tévét, amiből persze végül mindig veszekedés lett. Egy idő után megunták a kerti medencét, sőt! a strandot is, pedig én élveztem még harmadszorra is. Kitalálták, hogy menjünk újabb strandra, ahol több  csúszda, stb. Folyamatos ingert és szórakoztatást várnak és az első hónapban még úgy gondoltam, elrontottam valamit, Utána megpróbáltam javítani a dolgon, végül pedig rájöttem, nem az én hibám. Ez a világ ilyen, állandóan jönnek az ingerek, újabb és újabb életérzések, mindenhonnan képeket kap az ember a teljesebb, szebb, értékesebb, jobb életről és végül elfelejti a saját életét, a saját örömét. Hogy lehet ilyen zavaró körülmények között egyáltalán egy felnőttnek letisztult értékrendje és önismerete? nem hogy egy gyereknek?  

Megoldásom nincs a dologra, annyit teszek, hogy kiküldöm őket a kertbe, felküldöm őket legózni, nem kapcsolom be nekik a tévét, számítógépet, limitálom a PS-t és napi 1-2 óránál többet nem pátyolgatom őket, csak megpróbálok nekik rávilágítani arra, hogy nem a világ feladata szórakoztatni az embert, hanem az ember feladata megtalálni a saját számára szórakoztató dolgokat a világban. Remélem sikerül, különben nincs értelme semminek.

9 éve...

9 éve ilyenkor már túl voltam az előkészítésen és már nagyon akarták, hogy szüljek, mert az orvosom szabadságon volt és már a helyettese is szabadságon volt, mert augusztus 10-re voltam kiírva ezzel az édes kisbabával. A szülésznő kedves volt, de határozottan konzervatív vagy konzervatívan határozott, mindenesetre nem engedte, hoyg felkeljek és sétálgassak, hanem egy külön szülőszobában feküdtem az  oxitocyn infúzióhoz és a CTG-hez kikötve.

Azt hiszem 7-kor kezdődött az egész felhajtás, programozott indítás volt. Nagyon egyedül éreztem magam, bár nagyon izgultam is. Nem sokkal előtte újították fel a szülőszobákat így örültem, hogy milyen szép szobában lehetek. Furcsa volt, mert amíg én ott feküdtem, vagy három kisbaba megszületett és én esélyét sem láttam annak, hogy szülni fogok, mert szokás szerint nem éreztem semmi hatását az infúziónak. A szülésznő úgy bíztatott, hogy múlt héten volt egy nő, akinek egyik pillanatról a másikra kinyílt a méhszáj és megszületett a babája. Én ebben természetesen nem hitem, mivel az Olki 4 évvel korábban szép fokozatosan született, közepes fájdalommal, amiből le is vett az öröm és izgalom.

Délben midnen egy csapásra megváltozott, mivel a főorvos úr vizitet tartott az ott tanuló leendő orovsok karéjában és úgy döntött, mutat egy első osdztályú burokrepesztést a senki lánya anyukán, akinek nem hogy az orvosa, de az orvosának helyettesének helyettese sincs a közelében. Tehát burokrepesztés történt kb. 12 tanonc szeme láttára, de ezt csak utólag tartom megalázónak, akkor még nem voltam ennyire öntudatos, csak a kisbabám érdekelt a pocakomban.

Déltől egyre erősödtek a fájások, de sajnos nem kelhettem fel, így semmi előrehaladás nem történt, csak éreztem a nyomási ingert, szóltam a különböző környéken járkáló orvosoknak és szülésznőknek, akik egyöntetűen mindig ugyanazt mondták: kétujjnyi és akkor szóljak, ha tényleg van valami. Mondtam, ha netán felülhetnék vagy sétálhatnák, sokat segítene. Azt nem szabad, mert veszélyes. A Gábor is időközben befutott, még letudott valami sajtótájékoztatót előtte :)

Időközben elgondolkodtam, hogy ha a gravitáció nem segít, akkor én segítek a gravitációnak és 14 óra 35 perc körül elengedtem magam, vettem egy jó mély hasi levegőt, ahogy énekórán tanultam annak idején és egy ici-picit nyomtam, pont annyit, hogy ne sérülhessen meg a méhszáj. Erre olyan nyomási ingert kezdtem érezni, hogy majdnem szétrepedtem, de lihegve visszatartottam és elküldtem Gábort a szülésznőért. Mire pár perc múlva odaért a szülésznő, megvizsgált és csak annyit mondott: "Na, erről beszéltem Borika, de még tartsa vissza, mert felhívom az orvost."

Ezután még vagy négy tolófájást végiglihegtem, aztán a doki befutott, épp csak köpenyt adtak rá és kesztyűt húzott és már tolhattam ki az én gyönyörűséges kisfiamat. Mivel a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve, ezért nehezen bújt ki, de nekem olyan gyorsnak és gond nélkülinek tűnt az egész. 60 cm és 4200 gramm volt és gyönyörű, minden rendben volt vele, sírt és amint visszahozták, azonnal szopizott :)