2010. december 28., kedd

2 éve...

2 éve ilyentájt indultunk be a kórházba. Előző este a Katáéknál voltunk, nagyon finom melegszendvicseket ettünk. Én is rendesen bekajáltam, mert már minden mindegy alapon úgy voltam, hogy nem azok miatt a fincsi szendvicsek miatt fogok elhízni a szülés előtt pár nappal :)))
Tehát 8 körül arra ébredtem, hogy olyan 10 percenként történik valami belül. Párat vártam, majd felébresztettem a Zolit, hogy szerintem menjünk be. Amikor beértünk, még éreztem a fájásokat, de nem volt annyira meggyőző, miután megvizsgáltak, akkor is még volt egy halvány reménység bennem, hogy hazamehetünk a biztonságba aludni és pihenni. Nem álltam készen. Pár nappal előtte még dolgoztunk és amúgy is, a gondolataim is mindenféle jártak csak épp nem a szülésen. Zoli sem állt készen szerintem (ha egyáltalán erre fel lehet készülni), egészen addig a napig mi papást-mamást játszó szerelmespár voltunk, nem Apuci-Anyuci. Persze én a három fiúnak köszönhetően rutinos Anya lévén megőriztem valamit anyai ösztöneimből, de összességében véve a szerelem jócskán elvett a dolgok komolyságából :)
Tehát ha lehetett volna választani, szerintem én inkább hazajöttem volna a fiúkhoz egy kicsit az anyaságra hangolódni, mert még nme álltam készen a játékból a való életbe csöppenni. Azonban amikor megérkezett az orvosom, a kocka már el volt vetve. Burkot repesztett és akkor tudtam, innen már nincs visszaút. Apránként (elég lassan, hiszen nem kaptam oxitocint) elkezdett fájni és én ahelyett, hogy a babámra koncentráltam volna, szerelemmel csüngtem a férjemen és éreztem, hogy ezek azok a percek, amikor elveszítjük egymást. Legalábbis a szerelmes valónkat és vár minket a rózsaszín köd helyett az anyaság-apaság kemény felelőssége. Ő olyan édesen és ártatlanul mit sem sejtett erről az egészről, hogy inkább nem világosítottam fel. 
Ha újra kezdhetnénk, akkor a fogantatás pillanatától kezdve Kismamát olvastam volna Anyák lapjával felváltva, hogy egy pici önbizalmam legyen legalább az én kis újszülött kislányomhoz. Viszont annyira hajtós volt nekünk az első évünk (munkahely-gyerekek-szerelem háromszög), hogy ha akartuk is volna, akkor sem tudtunk volna felkészülni. Tehát valljuk be, felkészületlenül és ráhangolódás nélkül ért minket a mi kis csodánk születése...
De, ő feltartóztathatatlanul érkezett, eleinte lassabban, majd délután egy órától kezdve intenzívebb erővel, míg végül kibújt. A Zoli emlékszik rá pontosabban, hogyan is volt, én csak arra, hogy féltem a varrástól, mert az Olkit leszámítva a többieknél nagyon fájt. Féltem a méhlepénytől is, de végül kiderült, feleslegesen. Szerintem összességében nagyon szép és meghitt szülés volt és ha lehet ilyet mondani, nagyon élveztem. Valahogy a Zolival minden más? vagy még a rózsaszín köd hatott?
Azonban utána nagyon gyenge lettem. Erre valahogy nem emlékeztem, hogy ennyire gyenge lehet az ember. Hülyeség, de ez volt életem második leghosszabb szülése és megviselt. Az oké, hogy olyan munkás évek álltak mögöttem, amikor még az alvásra sem sikerült visszaszoknom és Agatha Christie-vel kellett hajnalanta visszaaltatnom magam, de ez akkor is durva volt. 
Ami utána jött, azt jobb lenne elfelejteni. Már nem vitték el a babákat éjszakára (csak első éjjel, amikor viszont a hasam úgy fájt, hogy alig aludtam valamit) és bár egyedül voltam a szobában, a pici Pannika lélegzetvételétől sem tudtam aludni. Horrorisztikusan túlhajszoltnak éreztem magam és ezt a fáradtságot hoztam haza magammal. No mindegy, Őke megérkezett, punija volt, gyönyörű volt és egészséges, a fiúk aranyosak és boldogok, tehát minden jól sikerült, már csak Anyává kellett válnom hogy boldoggá tehessem a családom :)

2010. december 19., vasárnap

Megoldás? Kiürült a pohár

Gondolkodtam, hogy a tegnapi gondolataimat törlöm, hiszen mára teljesen máshogy látom a dolgokat, de végül úgy döntöttem, hogy nem. A megbecsültség hiányából adódó érzés még mindig itt van bennem, de már nem bosszant és dühít, inkább picit szomorú. De ez legyen azoknak a gondja, akik okozzák, ha.
Hogy mi jelentett megoldást a tegnapi elkeseredettségemre? Egyik ok, hogy az autó rendben lévőnek tűnik, bár még kell hozzá egy termosztát, illetve sikerült kiolvasztani a befagyott vízcsövet is. Persze mindenre a végső megoldást az jelentette, hogy a férjemmel olyan jót beszélgettünk és olyan szépen megfogalmazhattuk a gondolatainkat és problémáinkat egymásnak, hogy a lehető legnagyobb harmóniába, újult erővel feküdtünk le aludni. Úgy ébredtem reggel 6-kor, mintha egy jónagyot buliztunk volna, piával, haverokkal, csak épp másnapos nem vagyok tőle:), de a feszültség elszállt. 
Tehát újra helyreállt az egyensúly és rá kellett jönnöm újra, hogy a férjem tényleg az a mentőangyal, mint akit megismertem. Mindketten elindultunk rossz irányba, de most újra együtt vagyunk és számíthatunk egymásra. Talán le kell nézni a mélyre, hogy az ember értékelni tudja a saját életét.

2010. december 18., szombat

Megbecsültség? Betelt a pohár...

Kicsit furcsán érzem magam, mert annyi minden változik folyamatosan az életemben, hogy már nem tudom, mi vár még rám. Elvileg tök egyszerű lenne az egész: van négy gyerekem, az a dolgom, hogy elindítsam őket a jó úton.
Ehhez képest most ott tartok, hogy rájuk jut a legkevesebb időm. Ez elég borzalmas érzés, tekintve, hogy mindenhonnan az az elvárás, hogy legyek mintaanya, gondoskodó, türelmes, szeretetteljes, stb. De azt senki nem mondja meg, hogy akkor ki fogja a saját cégünk adminisztrációját végezni, akkor ki fogja a fennmaradó 13 napban gondját viselni a munkámnak (Hobbyművész, Művészkellék, Kristálybolt és Patchwork honlapok, riport írás, stbstb.), ki fogja megszervezni a gyerekek koncertjét, előadását, a mindennapokat, stb. Ki fog kitakarítani, ki fog mosni, ki fogja szétrakni hatfelé a kimosott összehajtogatott cuccokat?  Ki fog porszívózni, ki fog ebédet kreálni (mert hiába segít Anyukám, attól még főznöm kell néha), ki fog ennivalót beszerezni, ki fogja fejben tartani, hogy mikor kinek mije van, mikor kinek mit kell befizetni, aláírni, beküldeni? Ki fogja tudni, mikor kinek mit kell átutalni és kitől mikor milyen pénzeket várunk? Tehát a sok minden apróság elveszi az időt a gyerekektől és az élettől, ami szerintem már nekem nincs is.
Igen, szükségem lenne a segítségre, de kihez forduljak? Zoli Anyukájának és Apukájának megvan a saját élete és Anyukája dolgozik is, Anyukám nem elég erős hozzá a betegség miatt, Apukám meg színházba menekül mindenféle aktív pihenés elől. Na, akkor kire számíthatunk mi ketten a férjemmel, hogy legyen saját életünk? Senkire. Ebből az következik, hogy két egymástól független élet kezd kibontakozni, ami hosszútávon ismét válást eredményezhet, de legalábbis elhidegülést. A Zolinak a munka, nekem a gyerekek. Mire felnőnek, a két élet olyan távol lesz egymástól, hogy esélyünk sem lesz közelíteni egymáshoz.
De mindemellett hogy ennyi minden dolgom van, nem érzem, hogy túl megbecsült tagja lennék akár a társadalomnak, akár a munkahelyemnek, akár a családomnak. A férjem azt mondja, hogy legyek türelemmel, meghozza majd a sok erőbefektetés az eredményét. Ő most ezt éli meg, most kezd kibontakozni.
Én, bár a munkahelyemen kibontakoztam, kézzel fogható, számszerűsíthető eredményeket értem el, semmi előrelépést nem tehettem, sem pénzügyileg, sem megbecsültségileg.
Szerintem a négy gyerkőc is egyfajta kibontakozás, legalábbis én büszke vagyok rájuk. Mindegyikükben annyi jó és pozitív dolog van, annyira hozzák az eredményeket folyamatosan, fejlődnek, okosodnak és aranyosak, mégis a társadalom (sőt néha a férjem! és barátok!!) részéről annyit kapok, hogy hangosak, zavaróak és sehova sem tudunk hatosban menni, mert pénzünk nem marad rá., meg persze úgy néznek ránk mint a véres rongyra és sajnálkoznak, hogy az idióták. Persze azt elfelejtik, hogy az én gyerekeim fogják az ő nyugdíjukat előteremteni alkalomadtán. Tehát innen nem jön megbecsültség (innen nem is várom igazándiból).
A családon belüli megbecsültség? Az talán így szűk családi körön belül meglenne, ha nem lenék ennyire megkeseredve, hogy már a gyerekek kedves szavainak, a bújásuknak, a dicséreteiknek sem tudok annyira örülni. Talán, ha lenne egy kis szabadságunk a Zolival, akkor jobban értékelnénk egymást, azokat, amiket egymásnak mondunk, mert nagyon sok szép van az érzéseinkben, az érintéseinkben és a szavainkban, de a folyamatos alkalmazkodásban és sietségben szinte fel sem tudjuk fogni. 
A tágabb család részéről már nem várok semmit, patt helyzetben vagyunk és reménytelennek látom a jövőt. 
Szívem szerint elmennék külföldre a gyerekekkel, hogy ne is számíthassak senki segítségére és semmiféle megbecsültségre, hogy nulláról kezdhessük mint négy gyerekes család. Akkor legalább nem fájna, hogy nem vagyunk megbecsülve, csak egy puszta tény lenne. 
Mint mikor elváltam. Ha már nem akar a család része lenni, akkor legalább ne fájjon , hogy nem az. Ugyanezt élem most: ha már nem segítenek abban, hogy kettesben lehessünk, akkor legalább legyenek olyan messzire, hogy ne is várhassam el. Betelt a pohár megint...

2010. december 4., szombat

Advent a gyerekekkel

Mivel egy nem túl hagyományőrző család volt a gyerekkori családom, így nem sok emlékem van az adventről. Azonban amióta önálló döntésre képes vagyok, az engem körülvevő hagyomány őrzőbb barátoknak köszönhetően, én is készítek adventi koszorút. Az elsőt még 16 évesen készítettem a Kazimir Ildi barátnőmmel. A Libazsúron (hittan Johannánál) mindig gyújtottunk gyertyát, és nagyon szerettem azt a fajta hangulatot.
A gyerekekkel is vasárnaponként gyertyát gyújtunk, sőt  már ott tartunk, hogy az adventi csoki nem is a csokiról szól, hanem a gyertyagyújtásról és a sötétben éneklésről és beszélgetésről. Persze folyamatosan hülyéskednek és szövegeket költenek az ismert dalokra, de mégis együtt vagyunk, vidámak vagyunk és ez jó érzés mind a hatunknak. Esténként pedig a Képes Bibliából olvasok fel részeket nekik, amit még a Csucsu is áhítattal hallgat, pedig nem hiszem, hogy túl sok mindent ért belőle (néha én sem tudom követni :)))) 
Pannika már ebbe nő bele, számára ez már természetes és remélem, hogy mind a négy gyerek számára szép emlék lesz az esti gyertyagyújtás és éneklés :)