2 éve...

2 éve ilyentájt indultunk be a kórházba. Előző este a Katáéknál voltunk, nagyon finom melegszendvicseket ettünk. Én is rendesen bekajáltam, mert már minden mindegy alapon úgy voltam, hogy nem azok miatt a fincsi szendvicsek miatt fogok elhízni a szülés előtt pár nappal :)))

Tehát 8 körül arra ébredtem, hogy olyan 10 percenként történik valami belül. Párat vártam, majd felébresztettem a Zolit, hogy szerintem menjünk be. Amikor beértünk, még éreztem a fájásokat, de nem volt annyira meggyőző, miután megvizsgáltak, akkor is még volt egy halvány reménység bennem, hogy hazamehetünk a biztonságba aludni és pihenni. Nem álltam készen. Pár nappal előtte még dolgoztunk és amúgy is, a gondolataim is mindenféle jártak csak épp nem a szülésen. Zoli sem állt készen szerintem (ha egyáltalán erre fel lehet készülni), egészen addig a napig mi papást-mamást játszó szerelmespár voltunk, nem Apuci-Anyuci. Persze én a három fiúnak köszönhetően rutinos Anya lévén megőriztem valamit anyai ösztöneimből, de összességében véve a szerelem jócskán elvett a dolgok komolyságából :)

Tehát ha lehetett volna választani, szerintem én inkább hazajöttem volna a fiúkhoz egy kicsit az anyaságra hangolódni, mert még nme álltam készen a játékból a való életbe csöppenni. Azonban amikor megérkezett az orvosom, a kocka már el volt vetve. Burkot repesztett és akkor tudtam, innen már nincs visszaút. Apránként (elég lassan, hiszen nem kaptam oxitocint) elkezdett fájni és én ahelyett, hogy a babámra koncentráltam volna, szerelemmel csüngtem a férjemen és éreztem, hogy ezek azok a percek, amikor elveszítjük egymást. Legalábbis a szerelmes valónkat és vár minket a rózsaszín köd helyett az anyaság-apaság kemény felelőssége. Ő olyan édesen és ártatlanul mit sem sejtett erről az egészről, hogy inkább nem világosítottam fel. 

Ha újra kezdhetnénk, akkor a fogantatás pillanatától kezdve Kismamát olvastam volna Anyák lapjával felváltva, hogy egy pici önbizalmam legyen legalább az én kis újszülött kislányomhoz. Viszont annyira hajtós volt nekünk az első évünk (munkahely-gyerekek-szerelem háromszög), hogy ha akartuk is volna, akkor sem tudtunk volna felkészülni. Tehát valljuk be, felkészületlenül és ráhangolódás nélkül ért minket a mi kis csodánk születése...

De, ő feltartóztathatatlanul érkezett, eleinte lassabban, majd délután egy órától kezdve intenzívebb erővel, míg végül kibújt. A Zoli emlékszik rá pontosabban, hogyan is volt, én csak arra, hogy féltem a varrástól, mert az Olkit leszámítva a többieknél nagyon fájt. Féltem a méhlepénytől is, de végül kiderült, feleslegesen. Szerintem összességében nagyon szép és meghitt szülés volt és ha lehet ilyet mondani, nagyon élveztem. Valahogy a Zolival minden más? vagy még a rózsaszín köd hatott?

Azonban utána nagyon gyenge lettem. Erre valahogy nem emlékeztem, hogy ennyire gyenge lehet az ember. Hülyeség, de ez volt életem második leghosszabb szülése és megviselt. Az oké, hogy olyan munkás évek álltak mögöttem, amikor még az alvásra sem sikerült visszaszoknom és Agatha Christie-vel kellett hajnalanta visszaaltatnom magam, de ez akkor is durva volt. 

Ami utána jött, azt jobb lenne elfelejteni. Már nem vitték el a babákat éjszakára (csak első éjjel, amikor viszont a hasam úgy fájt, hogy alig aludtam valamit) és bár egyedül voltam a szobában, a pici Pannika lélegzetvételétől sem tudtam aludni. Horrorisztikusan túlhajszoltnak éreztem magam és ezt a fáradtságot hoztam haza magammal. No mindegy, Őke megérkezett, punija volt, gyönyörű volt és egészséges, a fiúk aranyosak és boldogok, tehát minden jól sikerült, már csak Anyává kellett válnom hogy boldoggá tehessem a családom :)