Elvárások...

A hétvégén beszélgettünk a családban az elvásárokról, régről és mostról, gyerekekről, anyaságról, stb. Valahogy ez a téma mindig felizgat. Kicsit túlságosan a szívemre veszem, mert négy gyerekkel a nyakamon nagyon átérzem a felém irányuló elvárások túlzásait és akárhogy kapálózok, igyekszem, én bejelentem, nem vagyok Rubint Réka, nem tudok megfelelni az elvárásoknak.
Szeretnék, de egyelőre nem megy. Hiába vagyok maximalista magammal szemben, a gyerekeimmel szemben, a férjemmel szemben, nekem kicsúsznak akezemből a dolgok. Kevés vagyok az életemhez, kevés vagyok a feladataimhoz.
Megpróbálom összefoglalni, milyen elvárásokat érzek egyfolytában magamon:

• Légy szép és csinos és egészséges! - ez egy olyan elvárás, ami belőlem legalább annyira fakad, mint a környezetemből és ezt tartom a következő pont alapjának. Nálam a három dolog együtt jár, úgy szeretnék vékony lenni, hogy ne dohányozzak, ne szedjek fogamzásgátlót, ne igyak túl sokszor alkoholt, helyette sporttal csökkentsem a rajtam uralkodó stresszt és a hormonrendszerem ne gyógyszertől ne borítson ki havonta, hanem azért, mert egyensúlyban vagyok önmagamon belül. Egyelőre csak a dohányzás nincs, bár nem szedek fogamzásgátlót, a hormonrendszerem érzéseim szerint egyelőre elég nagy kilengésekkel oldja meg az egyensúlyt. Vagy én vagyok a világ legbékésebb embere vagy én vagyok a leggonoszabb hárpia, valahol ez is egyensúly, de azért közelíteném egymáshoz a két szélsőséget. Sejtem, hogy sportolnom kéne megint és meglenne az egyensúly, de egyelőre sok a mentő körülmény...
• Légy kedves és türelemes Anyuka! - nehezen lehet gyereket nevelni egy olyan világban, ahol az emberek sportot űznek egymás megítéléséből és ha csak picit szigorúbb vagy, mint a körülötted lévők, akkor már megkapod, hogy minek neked gyerek? vagy csak magyarázkodnod kell a külvilág felé (mit szólnának a buszon, ha lekevernék egy pofont néha a gyerekeimnek vagy ha csak kiabálnék velük, hogy átadják a helyet a néniknek, pedig azt elvárják, hogy megcsinálják...)
• Legyenek barátaid! - ez az én elvárásom is, persze, hiszen az elszigeteltségtől depresszióssá válik az ember, de mondja már meg valaki, hogyan? Még azoknak sincs idejük barátkozni, akiknek "csak" a munkájuk van, nem mellé egy-két-három-négy-öt gyerekük! Hogyan vehetném fel a tempót olyan emberekkel, akiknek minden hetük be van táblázva, mozi-kocsma-étterem-bowling-színház-koncert-stb? Gyerekes barátokkal? Sajnos ritka az a véletlen, hogy két gyerekes barát pont egyszerre tudja rábízni valakire a kicsinyeit. Ja, hogy együtt a gyerekekkel? Igen, nincs is annál jobb, mint amikor két szó közöttt popsit törölsz, orrot fújsz, vígasztalsz, ölelgetsz, felváltva 4-6 gyerekre figyelsz, stb. Jó ez is, de nem arra, hogy az ember feltöltődjön, hanem csak arra, hogy ne unatkozzon és igen magas a kockázata, hogy kimerültebb lesz az ember egy-egy ilyen beszélgetés után, mint előtte, ami jelentősen növeli a depresszió rizikófaktort, mert ugye senki nem szeret csalódni egy jónak ígérkező közös anyukás délelőttben?
• Légy sikeres, legyen munkád! - jaja, ez szép meg jó, én is szeretnék sikeres lenni és szeretnék dolgozni, de mivel négy gyerek az négy gyerek, és törekszem megadni nekik a kellő figyelmet és szeretetet, ezért én hat órában szeretnék kiváló munkaerő lenni, nem 10-ben. Ja, és ha beteg a gyerek, akkor - ha egyáltalán van kire - nem szívesen bízom sem idegenre, sem nagyszülőkre...
• Legyen szép és rendezett a környezeted, legyen mindig tele a hűtő, legyen meleg étel az asztalon! - hát igen, ez is egy reális és fincsi elvárás... Ha a munka és önmagad csinosítása mellett még van időd, akkor takaríts, mosogass, moss és válogass ruhát, ja és főzz, mert az jár a gyerekeknek és a munkában elfáradt férjednek (mit nem adnál, ha elfáradhatnál egy munkahelyen, ahol emberszámba vesznek és még pénzt is adnak!). Nálam ez hátrébb van, persze törekszem rá, de a többi dolog mellett egyszerűen nem fér bele az életembe, hogy tiptop kis háztartást vezessek, főleg, hogy a mi háztartásunk már nem kicsi, hanem túl van a közepesen is... Pedig milyen jó lenne, ha mindig el lenne mosogatva, mindig fel lenne söpörve, porszívózva, a ruhák a helyükön lennének (lenne egyáltalán helyük, mert lenne pénzem úgy berendezni a házat, hogy praktikus és szép legyen!), meleg vacsorával várnám haza  a szeretteimet (természetesenm este 18 órára mindenki otthon lenne, a férjem hozná a gyerekeket karate után haza) és vacsora után a férjem megfürdetné őket, a kacagásuktól hangos lenne a ház, miközben én rádiót hallgatva békén mosogatok... Ettől az idilltől jócskán messze van a mi életünk, de szerintem a legtöbb emberé. Tegye fel a kezét, akinek időben otthon van a férje! Most az, akinek a férje megfürdeti a gyerekeket, amíg ő mosogat és elpakol! Most az, aki mosogat és elpakol, amíg a férje végre foglalkozik a gyerekekkel! Na, aki feltette a kezét, azt irigylem!

Napi izgalom...

Szegény Leónak betört a feje! Még most is alig vagyok magamnál. Pannika szólt, hogy segítsen neki valaki lejönni a lépcsőn. Ilyenkor a Leó vagy Olivér fel szokott menni és fogják a kezét a lépcsőn. Most sajnos Pannika nyűgös volt és megkérte a Leót, hogy vigye le ölben. Mindig szólni szoktam, hogy nem szabad ölben, csak én és Apu hozhatjuk le Pannikát úgy, de most nem szóltam, mert már rég volt ilyen gond, hogy Pannika nem akart volna lejönni a saját lábán, sőt! Büszkén szokott lelépdelni valamelyik bátyja kezét fogva.

Most sajnos nem így történt és a Leó, hogy védje a Pannikát, hátravetette magát és beverte a fejét egy felsőbb lépcsőfokba. A csattanás hangja borzalmas volt. Azonnal tudtam, hoyg baj van. Szerencsére nem is voltam messze, mert a lépcső mellett álltam és vártam őket. A Pannika halálra rémült a Leó pedig sírt. Amikor megláttam a vért, azt hittem elájulok. Először nem tudtam, ki vérzik, mert mindketten véresek voltak. Utána amikor megláttam a Leó fejéből folyó vért, igyekeztem nem kétségbe esni és biztatni a Leót, hogy semmi komoly. Csak ugye közben ő is érezte, hogy folyik a nyakán, tehát nme tudtam meggyőzni.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Leó nem ájult el, magánál van, tudja a nevét, tud számolni, stb., Pannikát kellett megnyugtatni. Betettem neki a Madagaszkárt, adtam inni, hogy ne sírjon, de szegénykém nyugtalan maradt, őt is sokként érte ez a baleset, nem beszélve arról, hogy ő is véres volt és bár nem fájt neki, megijedt szegénykém.

Megmosdattam a kis mancsit és felhívtam az orvost, aki a mentőt vagy a sebészetet javasolta. Aztán elmondtam, hoyg bnem ájult el, tud beszélni, csak kicsit sokkos, abban maradtunk, hogy jó léesz a sebészet, de buszra nem akartam szállni a vérző fejű gyermekemmel, ezért taxit hívtam. Főtaxi negyed óra lett volna, a Taxi 2000 nem vette fel, ezért felhívtam a City taxit, akik 10 poerc múlva már ott voltak. Azalatt felöltöztünk, lemostam a gyerekeket, León felsőt cseréltünk és elindultunk.

A sebészeten nem estek kétségbe, azonnal bekerültünk, majd összevarrták a Leó buksiját :) Szegénykém nagyon sírt, de amikor emlékeztettem, hogy megmentette a Pannika életét összeszedte magát és megnyugodott. A varrást már teljesen sírás nélkül viselte és utána már vágyott egy kis fagyira. Szerencsére most már minden rendben van, kicsit még meg vagyunk iletődve, de etz is megéltük és remélhetőleg nerm lesz több ilyen és tanulunk az egészből...