Hosszú idő óta először merem leírni, hogy BOLDOG VAGYOK! Februárban lesz egy éve, hogy láttam egy filmet, ami az első lépés volt kifele a depresszióból. Ezután következett az ön marcangolás, sebek feltépése szakasz, majd végre - nagyjából nyár közepe óta - a megoldás keresés és találás. Mert végre volt hitem abban, hogy megoldom a problémáimat.
Hogy miért merem leírni, hogy boldog vagyok? Hát azért, mert bár a hormonjaim "tombolnak", nem volt egy kiborulásom sem és nem volt egy jelenetem sem. A veszekedéseim a család férfitagjaival is jóval halkabbak mostanában és nem azért, mert beletörődtem volna bármibe, hanem azért, mert hiszek a sikerben.
És azért, mert már két hónapja Sárváron is éreztem, hogy szépen gyógyulok, de a múlt hónap még jobb volt és ez a hónap meg szinte összehasonlíthatatlan az eddigivel,. Többek között ezért is gondolom, hogy a boldogságom nincs összefüggésben azzal, hogy Pannikát felvették bölcsibe. Inkább fordítva gondolom: mivel szabadnak éreztem magam, ezért teljesült ez a kívánságom, amivel Pannikának is sokkal jobb lett. Az én kis Kincsem már ki volt éhezve a közösségre és az elmúlt héten annyira boldog volt, hogy bölcsibe járhat. Annyira aranyosan és megilletődötten ment a többi bölcsis társával. Ez az igazán nagy boldogság nekem!
Egyébként érdekes, mert nincs több pénzünk, nincs több szabadidőnk, mégis úgy érzem, hogy az életem bírható és akár 30 évig tudnám így csinálni, tehát valamilyen szinten flow-élményként élem meg az életemet. Persze vanak rosszabb napok, pl.: amikor kiderül, hogy a Zoli valami munkát nem csinált meg határidőre, pedig én megígértem vagy amikor Olivér rosszul felel biológiából vagy amikor a Leó itthon hagyja a tolttartóját vagy amikor a Vilike sírva alszik el, mert összeveszett az egyik ovis társával, de valahogy mindig találunk rá megoldást, hogy legközelebb ne fordulhasson elő ilyen.
Úgy érzem, hogy az ember akkor tud igazán alázatos lenni az élethez, ha boldog. Boldogtalanul a gyűlölet könnyen átveszi a hatalmat és a gyűlölet lényegében kizárja a sikert. Furcsa, de tényleg így érzem. Mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg az elmúlt pár hónapban és most szívesen vállalnék kétszer annyi terhet, mint amit eddig cipeltem, mert boldog vagyok.
Boldog vagyok, mert bár most is van, amitől szomorú leszek vagy morcos vagy bánatos vagy dühös vagy ideges, de csak átmenetlieg, és ami fontos, nem csinálok olyat ezek következtében, amitől még lejjebb süllyedne a hangulat-mutatóm és így nem érzem magam megalázottnak, nem érzem magam tehetetlennek és nem érzem a probléámáimat kilátástalannak.
Az életemen még van formálni valóm, de érzek magamban erőt és hitet ahhoz, hogy olyanná váljon a családunk élete, amilyenné szeretném...
