Megbecsültség? Betelt a pohár...

Kicsit furcsán érzem magam, mert annyi minden változik folyamatosan az életemben, hogy már nem tudom, mi vár még rám. Elvileg tök egyszerű lenne az egész: van négy gyerekem, az a dolgom, hogy elindítsam őket a jó úton.

Ehhez képest most ott tartok, hogy rájuk jut a legkevesebb időm. Ez elég borzalmas érzés, tekintve, hogy mindenhonnan az az elvárás, hogy legyek mintaanya, gondoskodó, türelmes, szeretetteljes, stb. De azt senki nem mondja meg, hogy akkor ki fogja a saját cégünk adminisztrációját végezni, akkor ki fogja a fennmaradó 13 napban gondját viselni a munkámnak (Hobbyművész, Művészkellék, Kristálybolt és Patchwork honlapok, riport írás, stbstb.), ki fogja megszervezni a gyerekek koncertjét, előadását, a mindennapokat, stb. Ki fog kitakarítani, ki fog mosni, ki fogja szétrakni hatfelé a kimosott összehajtogatott cuccokat?  Ki fog porszívózni, ki fog ebédet kreálni (mert hiába segít Anyukám, attól még főznöm kell néha), ki fog ennivalót beszerezni, ki fogja fejben tartani, hogy mikor kinek mije van, mikor kinek mit kell befizetni, aláírni, beküldeni? Ki fogja tudni, mikor kinek mit kell átutalni és kitől mikor milyen pénzeket várunk? Tehát a sok minden apróság elveszi az időt a gyerekektől és az élettől, ami szerintem már nekem nincs is.

Igen, szükségem lenne a segítségre, de kihez forduljak? Zoli Anyukájának és Apukájának megvan a saját élete és Anyukája dolgozik is, Anyukám nem elég erős hozzá a betegség miatt, Apukám meg színházba menekül mindenféle aktív pihenés elől. Na, akkor kire számíthatunk mi ketten a férjemmel, hogy legyen saját életünk? Senkire. Ebből az következik, hogy két egymástól független élet kezd kibontakozni, ami hosszútávon ismét válást eredményezhet, de legalábbis elhidegülést. A Zolinak a munka, nekem a gyerekek. Mire felnőnek, a két élet olyan távol lesz egymástól, hogy esélyünk sem lesz közelíteni egymáshoz.

De mindemellett hogy ennyi minden dolgom van, nem érzem, hogy túl megbecsült tagja lennék akár a társadalomnak, akár a munkahelyemnek, akár a családomnak. A férjem azt mondja, hogy legyek türelemmel, meghozza majd a sok erőbefektetés az eredményét. Ő most ezt éli meg, most kezd kibontakozni.

Én, bár a munkahelyemen kibontakoztam, kézzel fogható, számszerűsíthető eredményeket értem el, semmi előrelépést nem tehettem, sem pénzügyileg, sem megbecsültségileg.

Szerintem a négy gyerkőc is egyfajta kibontakozás, legalábbis én büszke vagyok rájuk. Mindegyikükben annyi jó és pozitív dolog van, annyira hozzák az eredményeket folyamatosan, fejlődnek, okosodnak és aranyosak, mégis a társadalom (sőt néha a férjem! és barátok!!) részéről annyit kapok, hogy hangosak, zavaróak és sehova sem tudunk hatosban menni, mert pénzünk nem marad rá., meg persze úgy néznek ránk mint a véres rongyra és sajnálkoznak, hogy az idióták. Persze azt elfelejtik, hogy az én gyerekeim fogják az ő nyugdíjukat előteremteni alkalomadtán. Tehát innen nem jön megbecsültség (innen nem is várom igazándiból).

A családon belüli megbecsültség? Az talán így szűk családi körön belül meglenne, ha nem lenék ennyire megkeseredve, hogy már a gyerekek kedves szavainak, a bújásuknak, a dicséreteiknek sem tudok annyira örülni. Talán, ha lenne egy kis szabadságunk a Zolival, akkor jobban értékelnénk egymást, azokat, amiket egymásnak mondunk, mert nagyon sok szép van az érzéseinkben, az érintéseinkben és a szavainkban, de a folyamatos alkalmazkodásban és sietségben szinte fel sem tudjuk fogni. 

A tágabb család részéről már nem várok semmit, patt helyzetben vagyunk és reménytelennek látom a jövőt. 

Szívem szerint elmennék külföldre a gyerekekkel, hogy ne is számíthassak senki segítségére és semmiféle megbecsültségre, hogy nulláról kezdhessük mint négy gyerekes család. Akkor legalább nem fájna, hogy nem vagyunk megbecsülve, csak egy puszta tény lenne. 

Mint mikor elváltam. Ha már nem akar a család része lenni, akkor legalább ne fájjon , hogy nem az. Ugyanezt élem most: ha már nem segítenek abban, hogy kettesben lehessünk, akkor legalább legyenek olyan messzire, hogy ne is várhassam el. Betelt a pohár megint...