Napi izgalom...

Szegény Leónak betört a feje! Még most is alig vagyok magamnál. Pannika szólt, hogy segítsen neki valaki lejönni a lépcsőn. Ilyenkor a Leó vagy Olivér fel szokott menni és fogják a kezét a lépcsőn. Most sajnos Pannika nyűgös volt és megkérte a Leót, hogy vigye le ölben. Mindig szólni szoktam, hogy nem szabad ölben, csak én és Apu hozhatjuk le Pannikát úgy, de most nem szóltam, mert már rég volt ilyen gond, hogy Pannika nem akart volna lejönni a saját lábán, sőt! Büszkén szokott lelépdelni valamelyik bátyja kezét fogva.

Most sajnos nem így történt és a Leó, hogy védje a Pannikát, hátravetette magát és beverte a fejét egy felsőbb lépcsőfokba. A csattanás hangja borzalmas volt. Azonnal tudtam, hoyg baj van. Szerencsére nem is voltam messze, mert a lépcső mellett álltam és vártam őket. A Pannika halálra rémült a Leó pedig sírt. Amikor megláttam a vért, azt hittem elájulok. Először nem tudtam, ki vérzik, mert mindketten véresek voltak. Utána amikor megláttam a Leó fejéből folyó vért, igyekeztem nem kétségbe esni és biztatni a Leót, hogy semmi komoly. Csak ugye közben ő is érezte, hogy folyik a nyakán, tehát nme tudtam meggyőzni.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Leó nem ájult el, magánál van, tudja a nevét, tud számolni, stb., Pannikát kellett megnyugtatni. Betettem neki a Madagaszkárt, adtam inni, hogy ne sírjon, de szegénykém nyugtalan maradt, őt is sokként érte ez a baleset, nem beszélve arról, hogy ő is véres volt és bár nem fájt neki, megijedt szegénykém.

Megmosdattam a kis mancsit és felhívtam az orvost, aki a mentőt vagy a sebészetet javasolta. Aztán elmondtam, hoyg bnem ájult el, tud beszélni, csak kicsit sokkos, abban maradtunk, hogy jó léesz a sebészet, de buszra nem akartam szállni a vérző fejű gyermekemmel, ezért taxit hívtam. Főtaxi negyed óra lett volna, a Taxi 2000 nem vette fel, ezért felhívtam a City taxit, akik 10 poerc múlva már ott voltak. Azalatt felöltöztünk, lemostam a gyerekeket, León felsőt cseréltünk és elindultunk.

A sebészeten nem estek kétségbe, azonnal bekerültünk, majd összevarrták a Leó buksiját :) Szegénykém nagyon sírt, de amikor emlékeztettem, hogy megmentette a Pannika életét összeszedte magát és megnyugodott. A varrást már teljesen sírás nélkül viselte és utána már vágyott egy kis fagyira. Szerencsére most már minden rendben van, kicsit még meg vagyunk iletődve, de etz is megéltük és remélhetőleg nerm lesz több ilyen és tanulunk az egészből...

Iskolakezdés

Mindjárt vége a nyárnak, de a Gyerekekkel ellentétben én igenis megkönnyebbülök végre! Sajnos nem úgy sikerült a nyár, ahogy terveztem, sokkal több volt a meló a fiúkkal, mint a szórakozás, de mégis már előre szomorkodom, hogy hiányozni fognak :(

Igaziból nem tartom jónak ezt a hosszú nyári szünetet, tekintve, hogy a tavaszi, őszi és téli szünetek is egyre hosszabbak és hiába vagyok szülő, azért a saját életemet és munkámat is fontosnak tartom, ennyi szabadságot pedig nem adnak semmilyen munkahelyen, nemhogy a családi vállalkozásban. Tehát ez a hosszú szünet talán csak a pedagógusoknak jó. 

A szülőknek azért nem, mert nincs kikapcsolódni idejük, a gyerekekre pedig emiatt veszélyek leselkednek. 

A gyerekekre egy bizonyos kor felett már nem feltétlenül igyekeznek megoldani a szülők a felügyeletet, ezért összejárnak és ha felügyelet nélkül öszejárnak, akkor könnyebben előfordulhat, hogy olyasmit tesznek, amit felügyelet mellett nem tennének.Nem beszélve arról, hogy unatkozni kezdenek. 

A saját gyerekeimen láttam, hogyan megy ez végbe. Első pár hétben még elvoltak, élvezték a nyári szünetet, akkor még voltak programok is, hol Gáborral, hol velünk. Utána pedig, amikor vége lett a nyaralásoknak elkezdődött a fókázás a tévé előtt, amikor egymásra másztak (és persze az én idegeimre) és úgy nézték a tévét, amiből persze végül mindig veszekedés lett. Egy idő után megunták a kerti medencét, sőt! a strandot is, pedig én élveztem még harmadszorra is. Kitalálták, hogy menjünk újabb strandra, ahol több  csúszda, stb. Folyamatos ingert és szórakoztatást várnak és az első hónapban még úgy gondoltam, elrontottam valamit, Utána megpróbáltam javítani a dolgon, végül pedig rájöttem, nem az én hibám. Ez a világ ilyen, állandóan jönnek az ingerek, újabb és újabb életérzések, mindenhonnan képeket kap az ember a teljesebb, szebb, értékesebb, jobb életről és végül elfelejti a saját életét, a saját örömét. Hogy lehet ilyen zavaró körülmények között egyáltalán egy felnőttnek letisztult értékrendje és önismerete? nem hogy egy gyereknek?  

Megoldásom nincs a dologra, annyit teszek, hogy kiküldöm őket a kertbe, felküldöm őket legózni, nem kapcsolom be nekik a tévét, számítógépet, limitálom a PS-t és napi 1-2 óránál többet nem pátyolgatom őket, csak megpróbálok nekik rávilágítani arra, hogy nem a világ feladata szórakoztatni az embert, hanem az ember feladata megtalálni a saját számára szórakoztató dolgokat a világban. Remélem sikerül, különben nincs értelme semminek.

9 éve...

9 éve ilyenkor már túl voltam az előkészítésen és már nagyon akarták, hogy szüljek, mert az orvosom szabadságon volt és már a helyettese is szabadságon volt, mert augusztus 10-re voltam kiírva ezzel az édes kisbabával. A szülésznő kedves volt, de határozottan konzervatív vagy konzervatívan határozott, mindenesetre nem engedte, hoyg felkeljek és sétálgassak, hanem egy külön szülőszobában feküdtem az  oxitocyn infúzióhoz és a CTG-hez kikötve.

Azt hiszem 7-kor kezdődött az egész felhajtás, programozott indítás volt. Nagyon egyedül éreztem magam, bár nagyon izgultam is. Nem sokkal előtte újították fel a szülőszobákat így örültem, hogy milyen szép szobában lehetek. Furcsa volt, mert amíg én ott feküdtem, vagy három kisbaba megszületett és én esélyét sem láttam annak, hogy szülni fogok, mert szokás szerint nem éreztem semmi hatását az infúziónak. A szülésznő úgy bíztatott, hogy múlt héten volt egy nő, akinek egyik pillanatról a másikra kinyílt a méhszáj és megszületett a babája. Én ebben természetesen nem hitem, mivel az Olki 4 évvel korábban szép fokozatosan született, közepes fájdalommal, amiből le is vett az öröm és izgalom.

Délben midnen egy csapásra megváltozott, mivel a főorvos úr vizitet tartott az ott tanuló leendő orovsok karéjában és úgy döntött, mutat egy első osdztályú burokrepesztést a senki lánya anyukán, akinek nem hogy az orvosa, de az orvosának helyettesének helyettese sincs a közelében. Tehát burokrepesztés történt kb. 12 tanonc szeme láttára, de ezt csak utólag tartom megalázónak, akkor még nem voltam ennyire öntudatos, csak a kisbabám érdekelt a pocakomban.

Déltől egyre erősödtek a fájások, de sajnos nem kelhettem fel, így semmi előrehaladás nem történt, csak éreztem a nyomási ingert, szóltam a különböző környéken járkáló orvosoknak és szülésznőknek, akik egyöntetűen mindig ugyanazt mondták: kétujjnyi és akkor szóljak, ha tényleg van valami. Mondtam, ha netán felülhetnék vagy sétálhatnák, sokat segítene. Azt nem szabad, mert veszélyes. A Gábor is időközben befutott, még letudott valami sajtótájékoztatót előtte :)

Időközben elgondolkodtam, hogy ha a gravitáció nem segít, akkor én segítek a gravitációnak és 14 óra 35 perc körül elengedtem magam, vettem egy jó mély hasi levegőt, ahogy énekórán tanultam annak idején és egy ici-picit nyomtam, pont annyit, hogy ne sérülhessen meg a méhszáj. Erre olyan nyomási ingert kezdtem érezni, hogy majdnem szétrepedtem, de lihegve visszatartottam és elküldtem Gábort a szülésznőért. Mire pár perc múlva odaért a szülésznő, megvizsgált és csak annyit mondott: "Na, erről beszéltem Borika, de még tartsa vissza, mert felhívom az orvost."

Ezután még vagy négy tolófájást végiglihegtem, aztán a doki befutott, épp csak köpenyt adtak rá és kesztyűt húzott és már tolhattam ki az én gyönyörűséges kisfiamat. Mivel a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve, ezért nehezen bújt ki, de nekem olyan gyorsnak és gond nélkülinek tűnt az egész. 60 cm és 4200 gramm volt és gyönyörű, minden rendben volt vele, sírt és amint visszahozták, azonnal szopizott :)

Evezős tábor, úszó tábor

A Gyerekek a héten egy ingyenes evezős táborban voltak Óbudán. A Gábor hozta-vitte őket reggelenként-délutánonként és ott aludtak Erzsébeten. Nagyon tetszett nekik és nagyon élvezték, csak sajnos megbetegedtek. Hétfőn és kedd este is beszéltünk, hogy milyen szuper és hogy mennyit vannak vízen és hogy lesz kenutúra, stb. Erre tegnap hívott a Gábor, hogy Leó ráesett a műtött kezére, Olivér pedig megbetegedett, úgyhogy jönnek haza.

Amióta itthon vannak, mintha elfújták volna a rosszkedvemet, végre kerek a család, hallhatom, hogy már nem két gyerek között megy az emelt hangú "harc", hanem jóval nagyobb a variációk lehetősége, mégis örülök, hogy itthon vannak. Mégis megnyugtat, hogy itt vannak. (bár látom előre, hogy fel fognak párszor bosszantani:)

Jövő héten persze jön az újabb tábor, amikor Vilike és Leó mennek úszótáborba a Gáborral, Azt hiszem az a felállás is hiányozni fog, bár mindenképpen jóval nyugodtabb páros lesz Olivér-Panni, mint Vilike-Panni, akik egész álló nap a saját érdekeiket próbálták meg érvényesíteni rettentő hangerejű visítással-kiabálással :)

Büszkeség, a szó jó értelmében :)

Csodálatos napom van ma. Egy emberről konkrétan tudom, hogy neki még csodásabb napja van, de pont az ő öröme és sikere az én napomat is bearanyozta :)

Reggel későn keltem, mert türelemüvegzett a férjem és amíg lehetett, kitartottam mellette, majd beájultam az ágyba, de hajnali egyig így is fent voltam.

Felébredtem és felkeltettem a kicsi Vilikémet, kávét főztem és kicsit fáradtan, kicsit kedvetlenül nekiindultam a napnak. Szép ruhát vettem, hogy megtiszteljem az én csodálatos barátnőm nagy napját. Elmentünk Vilivel az oviba, buszra szálltam, a villamosra várva vettem egy Kismama magazint, mert el akartam vaalmivel ütni a villamosozást. Közben folyamatosan arra gondoltam, hogy a Zsuzsi biztos izgul, a magam tompa erejéből próbáltam pozitív energiákkal gondolni Rá, hogy ne izguljon és ne féljen és egyáltalán: érezze jól magát :)))

A villamoson sok embert láttam, érdekes volt, nem minden nap BKV-zok. Egyébként azt leszámítva, hogy a közép korosztály hiányzott a villamosról, semmi változást nem tapasztaltam.

Amikor megérkeztem a Fővám térre és lementem az aluljáróba, először megriadtam, hogy hogy jutok fel a Közgázhoz, de aztán láttam pár embert a közeli liftnél gyülekezni és rájöttem, ez a megoldás.

Tehát köztéri lifttel is közlekedtem itt, Budapesten. Ilyet utoljára Münchenben csináltam, a Juli lakásához közeli u-bahn megállóban.

A Közgáz monumentalitása nagyon megfogott. Beleborzongtam, hogy a Zsuzsi, az én Zsuzsi barátnőm ebben a monumentális épületben érte el ezt a magas tudományos fokozatot (mert persze megelőlegeztem neki :). Azt gondoltam, hogy igen, ez illik hozzá, itt a helye.

Elég korán érkeztem, így még volt időm körülnézni és csodálkozni, hogy mennyire megfér a modern és a régi egymás mellett ebben az épületben. Tetszett. Gondolkoztam, hogy megiszom egy kávét a kezdés előtt, de aztán megérkezett Atti, akivel azon gondolkoztunk, vajh  mikor fogják Zsuzsit avatni, mert hogy 2 nappal ezelőtt volt egy avatás és azt nem tartanak olyan sűrűn. Majd megjött Zsuzsi is, látható feszültségben, de kedvesen és nagyon csinosan!

A bizottság bevonult és előkészültek a védésre, majd mi is bementünk. Zsuzsi gyönyörűen, összeszedetten, kb. 21,5 percet beszélt (20 perc volt az ajánlás) a disszertációjáról. Említett személyes vonalat is, ami - őt ismerve - még jobban megmelengette a szívemet. Említett frissített kutatási részeredményeket, ami számomra különösen szimpatikus volt és még inkább hitelessé tette az elhivatottságát.

A védés közben arra gondoltam, hogy a nővéremmel nem voltunk ott Münchenben, amikor megvédte az informatikai doktori disszertációját, nem voltunk ott a doktorrá avatásán, de már a diplomája megszerzésénél sem... Kicsit összszorult a szívem, kár hogy így döntött vagy így alakult, hogy így kellett döntenie...

Visszatérve a Zsuzsira: a védés alatt végig figyeltem Apukáját és Anyukáját és az ő büszkeségüket kicsit magaménak is éreztem. Büszkeség, mert a Zsuzsi különleges, okos nő. Ő az én barátnőm és én az ő barátnője vagyok!!! Anyukája mondta Zsuzsi egyik kolléganőjének, hogy a mi barátságunk nagyon régi és mély és ezt jó volt hallani (azt, hogy nagyon régi már kevésbé:))).

Egy szó mint száz, Zsuzsika 100%-os summa cum laude minősítéssel doktori címet szerzett:))) Szívem mélyéről gratulálok Neki!!!!! Sok sikert csak azért nem kívánok, mert az olyan lenne, mintha búcsúzkodnánk, pedig ha minden igaz, egymás életének részei maradunk, mint ahogy edddig is azok voltunk :)

Pannikám életem drágaságom :)

Pannika és a Vilike megnézték a Némó nyomábant. Pannikának nagyon tetszett, ezért meg kell nézni még egyszer. Megkérdeztük tőle, hogy mire emlékszik a filmből, erre elkezdte mondani: "Odament a Nagy Árokhoz Némó. Nagyon veszélyes."  Annyira okos és olyan ügyesen látja a dolgokat... Nagyon-nagyon rettenetesen büszke vagyok Rá :)

Változás kell! - egy önző ember vallomása

Lassan négy éve szinte minden nap eljutok ide, hogy VÁLTOZÁS KELL! Akármit hoz az élet, érzem, hogy ez még nem az, ami nekem kell. Van gyönyörű kislányom a csodálatos 3 fiúka mellé, de még mindig azt érzem, nem ez életem csúcsa. Volt egy szuper állásom, stabil munkahelyem, tele sikerekkel, csak épp nem elég pénzzel és olyan demoralizáló/igazságtalan körülményíekkel, amitől most is gyomorgörcsöm van. Persze lehet, hogy a gyomorgörcsöt inkább az okozta, hogy itthonról csináltam, a háztartás és a család fogságában. Már nem tudom.

Most ugyanígy érzek. Van egy szuper vállalkozásunk, de úgy érzem, változtatni kell, mert hiába a szuper ötlet, a Zoli már alig látja a Pankát, át is csatolt rám az édes kislány rendesen, mert az apukája egész nap dolgozik, egész este dolgozik, a pénz viszont nem elég, csak a küzködés van napról-napra, mert a vállalkozásban nem kapjuk meg hó elején a fizetést. Két hétköznapi pihenőt 3,5 nap embertelen munka előz meg. De ha nem, akkor minimum 6 napos egy hét. Utálom!

Aztán még ott van neki a türelemüveg is, mert azt is csak ő tudja csinálni. És már a türelemüvegezés is szinte teher. Hát normális dolog ez? Ebben az életben, amit most élünk, nekem is teher minden. A Gyereknevelésben nem tudom kiélni magam, mert sok minden egyéb között a saját cégünk adminisztrációját végzem vagy vásznat vágok vagy levelezek vagy a honlapot bővítem, de mindezzel csak azt érem el, hogy még kevesebbet látom a  férjem.

A munkában (saját projektek) nem tudom kiélni magam, mert a Gyerekek összevesznek a fejem felett és én már szinte minden nap sírok, hogy hát milyen anya vagyok én, hogy nem életem kincseire figyelek, hanem a kurva gépet lesem egész nap, mintha csodára várnék tőle? Nyugtatom magam, hogy csak azért, hogy végre tényleg megadhassuk a Gyerekeknek és magunknak is mindazt, ami jár. De közben tudom az agyam hátsó sarkában, hogy nagy szart! Én a gépemtől várom a változást, a kirobbanást, hogy jön egy email, ami megváltoztatja az általam elfuserált béna életemet.  

Mint nő? Hát erről jobb nem beszélni. Utoljára akkor voltam elégedett magammal, amikor megismertem a férjemet. Aztán jöttek a közös evészetek, majd a méhen kívüli, majd Édes Panniangyalka és ugyanott tartok, mint 4,5 éve, hogy tudom, változás kell. Utálatos dolog ez, és annyi minden húz vissza, hogy néha elfelejtkezem arról, milyen jó is a mozgás, milyen jó is, ha nincs annyi kaja a gyomrodban, hogy alig tudod felvonszolni magad a lépcsőn, hanem keveset eszel és az étkezés valóban energiát ad, nem elvesz.

Tehát változtatni kell. Viszont a Férjem nem akarja a változást, nem mer belevágni a nagyobb változásba. Ettől olyan szintű idegesség jön rám, hogy kedvem lenne elmenni innen most azonnal egy másik országba és vissza se nézni, elfelejteni a béklyókkal teli jelenlegi életemet és csak a gyerekeknek és magamnak élni. Ehelyett veszekszem és kiabálok, ha pihentebb vagyok, érvelek. Sikertelenül.

Tehát változás kell minden fronton, lakás, munka, családi élet, egészség. Fel kell pörögnöm, lelkesednem kell, irányítanom kell a dolgok menetét. De nem megy. Én nem vagyok csapatjátékos. Én önző vagyok, egyedül akarom kitervelni és véghez vinni a változásokat. Én nem tűrök kompromisszumot, én, én és csakis én számítok. Önző ember hatalmas lelkiismeret furdalással?