Változás kell! - egy önző ember vallomása

Lassan négy éve szinte minden nap eljutok ide, hogy VÁLTOZÁS KELL! Akármit hoz az élet, érzem, hogy ez még nem az, ami nekem kell. Van gyönyörű kislányom a csodálatos 3 fiúka mellé, de még mindig azt érzem, nem ez életem csúcsa. Volt egy szuper állásom, stabil munkahelyem, tele sikerekkel, csak épp nem elég pénzzel és olyan demoralizáló/igazságtalan körülményíekkel, amitől most is gyomorgörcsöm van. Persze lehet, hogy a gyomorgörcsöt inkább az okozta, hogy itthonról csináltam, a háztartás és a család fogságában. Már nem tudom.

Most ugyanígy érzek. Van egy szuper vállalkozásunk, de úgy érzem, változtatni kell, mert hiába a szuper ötlet, a Zoli már alig látja a Pankát, át is csatolt rám az édes kislány rendesen, mert az apukája egész nap dolgozik, egész este dolgozik, a pénz viszont nem elég, csak a küzködés van napról-napra, mert a vállalkozásban nem kapjuk meg hó elején a fizetést. Két hétköznapi pihenőt 3,5 nap embertelen munka előz meg. De ha nem, akkor minimum 6 napos egy hét. Utálom!

Aztán még ott van neki a türelemüveg is, mert azt is csak ő tudja csinálni. És már a türelemüvegezés is szinte teher. Hát normális dolog ez? Ebben az életben, amit most élünk, nekem is teher minden. A Gyereknevelésben nem tudom kiélni magam, mert sok minden egyéb között a saját cégünk adminisztrációját végzem vagy vásznat vágok vagy levelezek vagy a honlapot bővítem, de mindezzel csak azt érem el, hogy még kevesebbet látom a  férjem.

A munkában (saját projektek) nem tudom kiélni magam, mert a Gyerekek összevesznek a fejem felett és én már szinte minden nap sírok, hogy hát milyen anya vagyok én, hogy nem életem kincseire figyelek, hanem a kurva gépet lesem egész nap, mintha csodára várnék tőle? Nyugtatom magam, hogy csak azért, hogy végre tényleg megadhassuk a Gyerekeknek és magunknak is mindazt, ami jár. De közben tudom az agyam hátsó sarkában, hogy nagy szart! Én a gépemtől várom a változást, a kirobbanást, hogy jön egy email, ami megváltoztatja az általam elfuserált béna életemet.  

Mint nő? Hát erről jobb nem beszélni. Utoljára akkor voltam elégedett magammal, amikor megismertem a férjemet. Aztán jöttek a közös evészetek, majd a méhen kívüli, majd Édes Panniangyalka és ugyanott tartok, mint 4,5 éve, hogy tudom, változás kell. Utálatos dolog ez, és annyi minden húz vissza, hogy néha elfelejtkezem arról, milyen jó is a mozgás, milyen jó is, ha nincs annyi kaja a gyomrodban, hogy alig tudod felvonszolni magad a lépcsőn, hanem keveset eszel és az étkezés valóban energiát ad, nem elvesz.

Tehát változtatni kell. Viszont a Férjem nem akarja a változást, nem mer belevágni a nagyobb változásba. Ettől olyan szintű idegesség jön rám, hogy kedvem lenne elmenni innen most azonnal egy másik országba és vissza se nézni, elfelejteni a béklyókkal teli jelenlegi életemet és csak a gyerekeknek és magamnak élni. Ehelyett veszekszem és kiabálok, ha pihentebb vagyok, érvelek. Sikertelenül.

Tehát változás kell minden fronton, lakás, munka, családi élet, egészség. Fel kell pörögnöm, lelkesednem kell, irányítanom kell a dolgok menetét. De nem megy. Én nem vagyok csapatjátékos. Én önző vagyok, egyedül akarom kitervelni és véghez vinni a változásokat. Én nem tűrök kompromisszumot, én, én és csakis én számítok. Önző ember hatalmas lelkiismeret furdalással?