Rendhagyó módon most nem a családi életünkről csak egy Férjemmel történt beszélgetésről írok. De nagyon fontos része a családi életünknek, mert meghatározza az egész jövőnket és hangulatunkat és végeredményben mindent, ami körülvesz minket. Tehát arról beszélgettünk, hogy bár a férjem a régi álmom megtestesítője: szerető férj, mintaszerű családapa, csodálatos ..., van különleges tehetsége is, miért érzem magam rosszul mellette olyan gyakran? Honnan ered ez a vissza-visszatérő rosszkedv és reménytelenség???
Hát ma sikerült azt hiszem közelebb jutnom az igazsághoz. De olyan banális, hogy biztos sokan a fejükhöz kapnak, hogy ezt meg minek írja le egyáltalán valaki. Nem érdekel, emlékezni akarok rá és tudatosítani szeretném magamban és mindenkiben, hogy A BETELJESÜLT ÁLMOK TÜKRÖT TARTANAK ELÉD... Most már nem tudom másra fogni az erőtlenségemet és gyengeségeimet, a hibáimat. Nincs mentség. Ha hiba van, annak én vagyok az oka, nem egy iszákos férj, nem egy szenvedélymentes kapcsolat, a nem létező szexuális élet, a nem eléggé szeretett gyerekek, stb. Nem lehet senkire sem rákenni, magamba kell nézni és erőteljesen megrázni magam, hogy igenis nekem kell változtatnom.
Szeretnék csapattag lenni, de nem vagyok az. Segítek mindenkinek, de csak azért, hogy ne kelljen ténylegesen együttműködni. Szeretek magamra vállalni mindent, de csak azért, hogy ne kelljen osztozni a sikeren. Inkább mint egy igásló mindent megcsinálok, csak azért, hogy megbecsüljenek. Önző vagyok, miközben önzetlenséget hirdetek. Más is van így ezzel?
A válásra visszatérve: nem bánom, mert - ha nem teljesül be az a hosszú-hosszú éveken át dédelgetett gyerekkori álmom, a férjem - más ember mellett maradt volna a vágyakozás és önbecsapás. Így viszont megkaptam a képembe a puszta és rettenetesen fájdalmas és ledöbbentő és kegyetlen igazságot: bennem is van a hiba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése