Vilike oviban marad

Na, csak megszületett lassan a döntés, hogy Vilike maradjon. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy múlt héten pénteken miután végeztünk  Sára néninél, a Vilike olyat csinált, amit még soha sem. 

Ideális délelőttön voltunk túl, teljes harmóniában telt az egész, játszottunk, memóriáztunk, tök jól elvoltunk, bevásároltunk, mindenki kapott egy kis ajándékot, Vilike egy szép autót. Nagyon örült neki, megállapodtunk abban, hogy erre az autóra nagyon fog vigyázni, mert tőlem kapta.

Ezért is volt nagyon meglepő, amikor érte mentem a Sára nénihez (beszédterápia szerűség) és nem fogadott szót. Valahogy mintha öntudatra ébredt volna, mintha felszabadult volna benne valami, amitől az önbizalma megsokszorozódott. Nagyon meglepett, mert ha számolok neki, azonnal meg szokta csinálni, amit kérek tőle. De most nagyon tanácstalanná tett, alig tudtam kihívni és cipőt venni. Amikor kiértünk, elvettem az autóját és zsebre vágtam azzal, hogy nem érdemli meg. Ezután mentünk szemészetre az Olkival, ott már ismét szót fogadott és jól viselkedett. De ettől arra kellett rádöbbennem, hogy mi most egy út elején járunk a Vilikével és fél év alatt nem fogunk eljutni arra a szintre, hogy én nyugodt szívvel kijelenthessem, hogy kellően ismerem a gyermekem és úgy látom, hogy iskolában a helye. Szinte 100%-ig biztos lettem abban, hogy nekünk (mindkettőnknek) még kell egy nyugodt év, amikor nincsenek akkora elvárások, mint amekkorát az iskola ró a szülőre és a gyerekre is.

A másik, ami miatt így döntöttem az az, hogy voltunk játszóházban és megkértem a leendő tanítónénit, hogy figyelje meg a Vilikét. Ő azt mondta, hogy maradjunk még egy évet, de ránk hárítja a döntést. Azt is mondta, hogy a Vili nagyon mozgékony, figyelemzavaros (korából is adódóan) és hogy viszi az egész bagázst. Ez volt az a momentum, ami szöget ütött a fejembe. Vilike a rosszcsont viselkedésével elvinné a fél osztályt? Azért ennyire nem szúrnék ki a leendő tanító nénivel. Inkább akkor menjen iskolába, amikor jó példával tudja majd befolyásolni az osztályt...

Azóta persze Vilike is úgy gondolja, hogy jobb az oviban nagynak lenni, mint az iskolában kicsinek és a legjobb barátjával is megállapodtak, hogy ez így a legjobb :)

Dilemma - iskolaérettség szempontjai

Nem gondoltam volna, hogy még most is itt fogok tartani, de még mindig nem tudtam dönteni Vilike iskolaérettségét tekintve. A pszichológus által végzett vizsgálatok azt mondják, hogy Vili tudása, grafomotoros képességei (nagyon fejlett!), vizuális memóriája (kiváló!!!), számfogalma (10-es számrendszerben teljesen kialakult), szövegértése (kiváló), reláció fogalma (kialakult) alapján készen áll az iskolára és felveszi a versenyt a 7 éves korosztállyal, IQ-ja 116, stb. De a feladattudata nem alakult ki és nem tud eleget figyelni egyszerre, nagyon játékos. 

Sajnos az ő szempontjukból meg vagyok győzve, de mindeközben az óvónénik úgy találják, hogy Vili iskolaérett és a plusz egy év ovi ártana neki, mert tele lesz kicsikkel a csoport és így nem tudnak majd úgy figyelni rá. Összefoglalva az érveim az iskola mellett:

1. óvónénik úgy látják, iskolaérett
2. nem marad a korosztályának megfelelő társa az oviban
3. a kicsik el fogják vonni a figyelmet, alig maradnak iskolára készülők és ők most még hátrább vannak fejlettségben Vilinél
4. a vizsgálatok és foglalkozások 12 után zajlanak, ami az ő bioritmusa szerint már alvásidő, hiszen eddigi életében mindig ebéd után az alvás következett a bölcsiben és az oviban is. Szerintem érthető, hogy fáradtabb és kevésbé tud figyelni ilyen időszakban.
5. az iskolaérettségi vizsgálat pont a farsang napján volt, szintén fáradtabb volt az átlagosnál és másfél órán keresztül tartott 12 után
6. a suli csak fél év múlva fog kezdődni, addig még rengeteget fejlődhet
7. a vizsgálatok olyan szobában zajlottak, ahol minden tele volt játékkal és figyelem elvonó dologgal és Vilike ismerte is őket, mert már járt oda egy ideje
8. az agya készenáll, lehet, hogy ártana neki még egy év az ovis szinten
9. fizikailag is készen áll az iskolára, magas, izmos
10. nem biztos, hogy években mérhető a Vili megkomolyodása, lehet, hogy 10 év múlva is ennyire ofg tudni figyelni
11. szeretne iskolába menni, testvérei odajárnak

Ellenérvek iskola ellen:

1. a pszichológusnak ez a szakmája és nagyon alaposan figyelte és vizsgálta Vili, bízom a javaslatában
2. ő lenne a legfiatalabb az osztályban
3. lehet, hogy tényleg előjönnének azok a problémák, amiktől félti a pszichológus a Vilit
4. elképzelem, hogy tanító néni mond valamit, Vilike pedig feláll óra közben, hogy ő inkább hazamegy most, mert ez unalmas
5. elképzelem, hogy Vili dühös lesz, mert nem sikerül egy feladat és elsírja magát óra közben, amiért kinevetik az iskolatársai
6. beszéde még nem elég tiszta, fejlesztésre szorul
7. előfordulhat, hogy megmakacsolja magát és kijelenti, hogy utálja az iskolát, szegény pedagógusnak pedig a lelkére kell beszélni
8. valószínűleg sokat kéne itthon foglalkozni vele, nem biztos, hogy járhatna külön rajzra vagy néptáncra vagy bábra

Megoldás?

1. kéne egy iskola előkészítő csoport az ilyen határeset gyerekek számára - sajnos irreális
2. megkérem a tanítónénit és a fejlesztőpedagógust az iskolában, hogy vizsgálják meg a Vilit, hogy szerintük, mehet-e iskolába?

Hát ez van, még mindig dilemma, fogalmam sincs, mi lesz a kicsi Vilivel...

Nyugalom, békesség, egészséges életre való törekvés

 Január óta tényleg rengeteget változott az életünk és állítom, hogy előnyére. Az csak az érem egyik oldala, hogy tegnap 3 sört megittam az Egri borozóban és hajnali egyre értem haza és ma másnapos vagyok, de mindemellett úgy érzem megtaláltam a helyem a nagyvilágban. Tudom, illett már négy gyerkőccel a vállamon :)
A másnaposságot egyébként üdítő színfoltnak érzem egyébként teljesen puritán és gyerekek által elszigetelt életemben :)))
Tehát január óta apránként átálltunk a céges életre. Szigorú pénzügyi dobozolások, könyvelések, szoros munkatempó, folyamatos fejlesztések, gondolkozás, kommunikáció mindenféle emberekkel az ország különböző tájairól...
Nagyon szórakoztató és rengeteg tapasztalat. A pénz nem vet fel minket, de egyelőre még nem kellett kölcsön kérnünk és ez számunkra pont elég. Tehát elégedett vagyok-.
Mindemellett hatalmas öröm számomra, hogy újra megtaláltuk egymást a Pannikával. Most már egy hete minden délután együtt szundizunk, aminek köszönhetően Panka is átaludta az éjszakákat, aminek köszönhetően én pedig eszméletlenül kezdek erőre kapni.

A fiúkkal is tök jó, hogy rengeteg dolgot csinálunk együtt és együtt buszozunk és beindult a karate is, mozognak, sikerélményeket gyűjtenek, időben alszanak és esznek és egyre inkább tudok vigyázni az egészséges táplálkozásukra is.
Pl.: múlt héten bevezettem a barna, részben teljes kiőrlésű kenyeret a fehér zsömle helyett, a natúr müzlit Xilittel (ez egy természetes, alacsony glikémiás indexű cukor, fél kiló 1200 Ft, ami olcsónak számít) esszük, kifejlesztettem a házi gyümölcsjoghurtot, szintén natúr joghurt xilit és gyümölcs, a Gyerekek szeretik és én is nyugodt vagyok. Ja és a biobuláta és bioköles chips helyett, de azért néha persze chips is van. Már csak a párizsit és a szörpöt kéne valahogy helyettesíteni. Mondjuk a suliba következetesen üres üveget visznek és igyanak vizet. Hülyeségnek tartom a cukros szarokkal tömni őket. Tök durva, mert karatén van egy nagymama, aki szeretete teljében karaténként vagy 2000 forint ára cukros-zsíros egészségtelen szart ad a két unokájának (fél-fél liter gyümölcslé szerűség + péksütemény + édesség + az automatából valami forró gejl szar), akik mindketten el vannak hízva Én karaténként 500 Ft ára biokölest veszek a fiúknak, néha Verbena cukorkát, egy zacskó 150 Ft, cukormentes, gyógynövényes + mindig viszek 1,5 liter tiszta vizet, mert mozgás után a cukros lé nem oltja a szomjat. Így hármunk közül legalább csak én vagyok elhízva :D

Több időm van a  háztartásra, aminek köszönhetően átrendeztük a lakást és szerintem jóval otthonosabb lett a mi kis fészkünk :) Persze rengeteg a tennivaló a cég körül is, de egyelőre azt is sikerélményként könyvelem el, hogy el tudok pakolni vacsora után és mosogatást tudok elindítani, mosni tudok, nem félálomban, elalvás közben jut eszembe, hogy basszus a mosás a gépben maradt...
Azonban a Férjemmel kevesebb időt töltünk együtt. Ez eleinte a bizalom megingásához és távolodáshoz vezetett, de valahogy minden megváltozott februártól kezdődően. Sikeresen alkalmazkodtunk az új életünkhöz.
Most viszont mennem kell, így félbehagyom az írást és megyek fürödni, hogy csökkenjen a másnaposságom :)

Vilike és a nevelési tanácsadó (XXII. kerület)

Vilike 5,5 éves, május 13-i születésű, így erősen határeset az iskolaérettség szempontjából. De nem csak az adatok miatt. 

Nekem régebben is kétségeim voltak Vilike iskolaérettségét tekintve, de az óvónénik azt mondták, hogy szerintük mehet, mert okos és kedves és meg tudja oldani a feladatokat. Azt ajánlották, hogy ne hasonlítsam a tesóihoz, mert ők átlagon felüliek voltak :) Ennek ellenére felvették a kapcsolatot a kerületi nevelési tanácsadóval és decemberben elkezdtünk járni. A pszichológusnő (Dr. Nagy Veronika) nagyon kedves volt, első alkalommal egyedül voltam, vázoltam neki, miért tartom szükségesnek, hogy megnézze a Vilikét. Elmondtam a problémáimat, amik összefoglalva ezek voltak:

• megsértődik, ha rászólunk vagy szabályokat tartatunk be vele (ezeket persze fel tudjuk oldani utána, de nehezebb így vele, mint a tesóival)
• kudarcként fogja fel, ha valamit nem sikerül megoldania (ezt is megoldjuk, de nem lehetünk mellette a suliban is)
• érzékeny és vehemensen reagál minden ingerre, az érzéseit is vehemensen fejezi ki (akár szeretetről, akár haragról van szó)
• a legnagyobb problémám: nem mindig érti, amit mondunk neki, megkérem egy egyszerű feladatra, de nem tudja teljesíteni, ezért részekre kell bontanom neki, ami iskolában már végképp nem fog menni (pl.: Vilike tedd a DVD-t a szekrényre - semmi reakció. Kicsit hangosabban is megkérem, hogy figyeljen: Vilike, tedd a DVD-t a szekrényre - figyel, de semmit nem tesz. Újbóli próbálkozás: - Vilike, nézd, itt a DVD látod? - Igen - Itt a szekrény, látod? - Igen. Akkor most tedd ide szépen a DVD-t- ekkor odateszi)

A vizsgálatok elkezdődtek, mindig nagyon jól érezte magát a Vilike, örömmel ment, azt mondta, hogy játszott :) Aztán ma megvolt a kiértékelés:

• Vilikének decemberben volt egy szorongásos időszaka, de azon láthatóan túljutott (nagyon sötét, satírozós, barlangos képet rajzolt, benne pálcika emberkével, de mostmár vidám, színes dolgok jönnek ki a kezei közül)
• a rajzos teszteken (alakzatokat kellett lemásolnia) az első rajzához képest és korához képest is nagyon jól teljesített
• intelligenciahányadosa 118, ami kiemelkedő (5 év 7 hónaposan csinálták a vizsgálatot, és 6 év 6 hónaposnak felel meg, 7 éveseknek való feladatokból is meg tudott oldani)
• viszont összességében szociálisan és figyelmét, koncentrálóképességét tekintve még várni kéne egy évet a sulival
• fontos, hogy Apánál és nálunk is ugyanazokat a szabályokat kelljen betartani
• azt ajánlotta a pszichológus (Dr. Nagy Veronika), hogy heti egyszer menjünk személyiségfejlesztő foglalkozásra, ami csoportos

Ezzel én teljesen egyet értek.
Azonban még állt előttünk egy beszédértés vizsgálat, aminél tudtam, hogy bajok lesznek. Tudtam, hogy ott igazolást nyer az aggodalmam.
Ez a hölgy (most nem jut eszembe a neve, de szintén nagyon kedves) ajánlotta, hogy mutassuk meg Vilikét mozgásterapeutának, mert a beszédértésből adódó problémák során mozgással segíti magát túljutni és az a biztos, ha ő is megnézi.
Nagyjából ugyanazokat vette észre, amit én is, amit fent vázoltam. Tehát a végeredmény, hogy péntekenként is fogunk járni, délre őhozzá. Szerintem mindenképp jót fog tenni a Vilinek és mire suliba kerül, nem fog neki gondot okozni a figyelés és tanulás, a szabályok betartása és megértése.

Hogy miért alakult így, hogy az én átlagon felülien okos kisfiamnak ennyi helyre kell járnia? Nem tudom, de azt tudom, hogy elkövettem szegénykémmel pár hibát (nem figyeltem rá eléggé, mert a saját életem egyengetése fontosabb volt), amit viszont jóvá lehet tenni...

Hogy mihez kezdenek egy olyan gyerkőccel, akinek az intelligenciahányadosa nincs rendben és a szülei sem törődnek vele? ez már nehezebb kérdés. Szerintem ebben van az igazi szülői felelősség, hogy tud-e és akar-e időt fektetni a saját gyermekébe. Ha nem tud, nem akar, akkor semmilyen nevelési tanácsadó nem tud segíteni. Persze, könnyű a munkára fogni vagy éppen arra, hogy nincs pénz, pedig idő mindig van, ha csak egy óra, akkor egy óra...

Új év új élet :)))

Bár nem ma kezdődött, hanem fokozatosan állítottam át magam rá, de elkezdődött az új életem! Az előzővel összetett problémák voltak, ezért végül úgy döntöttünk a Zolival, hogy váltunk. Éles váltás volt mindkettőnknek, de szerintem azóta helyrebillent a rend a családban és mindketten kezdjük megtalálni a helyünket. 

Jó érzéssel tölt el, hogy gondoskodni tudok rendesen a Családomról, hogy van időm takarítani, el tudok menni a Fiúk edzésére, minden szempontból jelen tudok lenni a családban, nem kell a gépen dolgoznom akár este 11-ig, ha épp úgy adódik. Élvezem :)

2 éve...

2 éve ilyentájt indultunk be a kórházba. Előző este a Katáéknál voltunk, nagyon finom melegszendvicseket ettünk. Én is rendesen bekajáltam, mert már minden mindegy alapon úgy voltam, hogy nem azok miatt a fincsi szendvicsek miatt fogok elhízni a szülés előtt pár nappal :)))

Tehát 8 körül arra ébredtem, hogy olyan 10 percenként történik valami belül. Párat vártam, majd felébresztettem a Zolit, hogy szerintem menjünk be. Amikor beértünk, még éreztem a fájásokat, de nem volt annyira meggyőző, miután megvizsgáltak, akkor is még volt egy halvány reménység bennem, hogy hazamehetünk a biztonságba aludni és pihenni. Nem álltam készen. Pár nappal előtte még dolgoztunk és amúgy is, a gondolataim is mindenféle jártak csak épp nem a szülésen. Zoli sem állt készen szerintem (ha egyáltalán erre fel lehet készülni), egészen addig a napig mi papást-mamást játszó szerelmespár voltunk, nem Apuci-Anyuci. Persze én a három fiúnak köszönhetően rutinos Anya lévén megőriztem valamit anyai ösztöneimből, de összességében véve a szerelem jócskán elvett a dolgok komolyságából :)

Tehát ha lehetett volna választani, szerintem én inkább hazajöttem volna a fiúkhoz egy kicsit az anyaságra hangolódni, mert még nme álltam készen a játékból a való életbe csöppenni. Azonban amikor megérkezett az orvosom, a kocka már el volt vetve. Burkot repesztett és akkor tudtam, innen már nincs visszaút. Apránként (elég lassan, hiszen nem kaptam oxitocint) elkezdett fájni és én ahelyett, hogy a babámra koncentráltam volna, szerelemmel csüngtem a férjemen és éreztem, hogy ezek azok a percek, amikor elveszítjük egymást. Legalábbis a szerelmes valónkat és vár minket a rózsaszín köd helyett az anyaság-apaság kemény felelőssége. Ő olyan édesen és ártatlanul mit sem sejtett erről az egészről, hogy inkább nem világosítottam fel. 

Ha újra kezdhetnénk, akkor a fogantatás pillanatától kezdve Kismamát olvastam volna Anyák lapjával felváltva, hogy egy pici önbizalmam legyen legalább az én kis újszülött kislányomhoz. Viszont annyira hajtós volt nekünk az első évünk (munkahely-gyerekek-szerelem háromszög), hogy ha akartuk is volna, akkor sem tudtunk volna felkészülni. Tehát valljuk be, felkészületlenül és ráhangolódás nélkül ért minket a mi kis csodánk születése...

De, ő feltartóztathatatlanul érkezett, eleinte lassabban, majd délután egy órától kezdve intenzívebb erővel, míg végül kibújt. A Zoli emlékszik rá pontosabban, hogyan is volt, én csak arra, hogy féltem a varrástól, mert az Olkit leszámítva a többieknél nagyon fájt. Féltem a méhlepénytől is, de végül kiderült, feleslegesen. Szerintem összességében nagyon szép és meghitt szülés volt és ha lehet ilyet mondani, nagyon élveztem. Valahogy a Zolival minden más? vagy még a rózsaszín köd hatott?

Azonban utána nagyon gyenge lettem. Erre valahogy nem emlékeztem, hogy ennyire gyenge lehet az ember. Hülyeség, de ez volt életem második leghosszabb szülése és megviselt. Az oké, hogy olyan munkás évek álltak mögöttem, amikor még az alvásra sem sikerült visszaszoknom és Agatha Christie-vel kellett hajnalanta visszaaltatnom magam, de ez akkor is durva volt. 

Ami utána jött, azt jobb lenne elfelejteni. Már nem vitték el a babákat éjszakára (csak első éjjel, amikor viszont a hasam úgy fájt, hogy alig aludtam valamit) és bár egyedül voltam a szobában, a pici Pannika lélegzetvételétől sem tudtam aludni. Horrorisztikusan túlhajszoltnak éreztem magam és ezt a fáradtságot hoztam haza magammal. No mindegy, Őke megérkezett, punija volt, gyönyörű volt és egészséges, a fiúk aranyosak és boldogok, tehát minden jól sikerült, már csak Anyává kellett válnom hogy boldoggá tehessem a családom :)

Megoldás? Kiürült a pohár

Gondolkodtam, hogy a tegnapi gondolataimat törlöm, hiszen mára teljesen máshogy látom a dolgokat, de végül úgy döntöttem, hogy nem. A megbecsültség hiányából adódó érzés még mindig itt van bennem, de már nem bosszant és dühít, inkább picit szomorú. De ez legyen azoknak a gondja, akik okozzák, ha.

Hogy mi jelentett megoldást a tegnapi elkeseredettségemre? Egyik ok, hogy az autó rendben lévőnek tűnik, bár még kell hozzá egy termosztát, illetve sikerült kiolvasztani a befagyott vízcsövet is. Persze mindenre a végső megoldást az jelentette, hogy a férjemmel olyan jót beszélgettünk és olyan szépen megfogalmazhattuk a gondolatainkat és problémáinkat egymásnak, hogy a lehető legnagyobb harmóniába, újult erővel feküdtünk le aludni. Úgy ébredtem reggel 6-kor, mintha egy jónagyot buliztunk volna, piával, haverokkal, csak épp másnapos nem vagyok tőle:), de a feszültség elszállt. 

Tehát újra helyreállt az egyensúly és rá kellett jönnöm újra, hogy a férjem tényleg az a mentőangyal, mint akit megismertem. Mindketten elindultunk rossz irányba, de most újra együtt vagyunk és számíthatunk egymásra. Talán le kell nézni a mélyre, hogy az ember értékelni tudja a saját életét.