Na a mai nap is egy ilyesmi, amikor összedől a világ és újra kell építenem. Egyszer azt mondták rám, olyan vagyok, mint a főnix madár, mindig megújulok a hamvaimból. Sajnos ahogy idősödök, úgy veszítek a rugalmasságomból és az újjáépülési képességeimből.
De mit is jelent ez az összeomlás? Valami kiborulásféle, nem visszafogott és szelíd, sajnálni való és kedves, hanem vad és támadó és agresszív és fájdalmat okozó, miközben fáj is, mint a fene. Ilyenkor bántani akarom azt, aki bánt és fájdalmat okozni annak, aki fájdalmat okoz. Mivel csak egy ember van jelen a fájdalmat okozók közül az ilyen kiborulásokkor és ő a férjem, így mindent ő kap a nyakába. Azt is, ami másnak járma, azt is, amit másnak nem mernék elmondani. Úgy használom, mint egy villámhárítót.
Havonta max egyszer jön el ez, összefüggésben van a hormonrendszeremmel, az intenzitása függ a békében átaludt órák számától és a körülvevő stressztől és persze a bántásban eltöltött percektől-óráktól is. A bántás csakis lelki eredetű, nem direkt ellenem irányul, de én érzem, az én szívem szakad meg és én szenvedek tőle. Valószínűleg túl jól sikerültek a testvéreim velem végzett "empátiára tanítjuk a kishugit, hogy ne hisztizzen" kísérletei, mert minden szart magamra veszek és csak nagyon nehezen tudom olyan síkra vinni a gondolataimat, hogy ne fájjon, ha igazságtalanságot és bántást látok a környezetemben, és mindeközben magamat sajnálom a legkevésbé, inkább megélem a tehetetlen dühöt, ha nem tudok segíteni.
Tehát megint megtörtént. Összedőlt a világom és újra helyet kell benne találni mindenkinek. Tegnap voltunk 9 évesek a Zolival és mintha felraktak volna ezzel egy régi lemezt, ami mindig ugyanazt játssza és végig kell hallgatni, pedig unod már mint a szart. Nem, nem a Zolit unom, nem is az életünket, inkább csak bizonyos részleteit. Na ezeket a részeket tudatosítom ilyenkor magamban és lassan, de biztosan megoldom/megoldjuk őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése