Tegnap ismét találkoztam egy olyan jelenséggel, amit még szoknom kell itt Nagykovácsiban. Ezt a jelenséget egyszerűen a takarítónők, dadák, pótnagyik, családi napközik testesítik meg - azaz a fizetett segítség.
Régen azt gondoltam, hogy akinek ilyen segítsége van, az esetleg lustább, tehetetlenebb, bénább, de mindenképp értéktelenebb, mint mondjuk Én, aki egyedül is megoldok bármint, sőt, mindent!
Ez a véleményem alaposan megváltozott, amióta ideköltöztünk Nagykovácsiba. Na nem arra, hogy nekem is kellenek ilyen hívságok, hanem egyrészt már nem gondolom, hogy bármi közöm lehet ahhoz, hogy ki hogyan oldja meg az életét, másrészt meg pont tegnap éreztem azt, hogy: de jó, hogy én tudok és akarok is időt tölteni a gyerekeimmel és hogy ebben a férjem a társam és mindent annak rendelünk alá, hogy együtt gondoskodhassunk a gyerekeinkről és hogy sokoldalú nevelést kapjanak általunk.
Végül odáig jutottam, hogy a boldogság valahol itt kezdődik, hogy irigység helyett a saját elégedettségem kap hangsúlyt. Persze vannak napok, amikor nagyon elkéne a segítség és biztos máshogy nézne ki a ház, ha jönne bejárónő és tutti többet tudnánk kihozni a cégből, ha lenne dadánk. De úgy gondolom, most nem ennek van itt az ideje. Érzem, motoszkál bennem is valami, hogy tökéletesebben csináljam a háztartást, de talán fontosabb, hogy mindig fel tudom venni Zsuzsit, ha sír és mindig meg tudom beszélni a fiúkkal, ha gondjuk akad a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése