Türelem!

Most már aztán nagyon türelmetlen vagyok. Alig bírok magammal, minden nap egy igazi kihívás. Költözni szeretnék, várom, hogy lássam az új otthonom, várom, hogy pakolhassak. Hiába tény, még nehéz felfogni, mert nem látom a jövőt. Minden hónapban néhányszor ránézünk a kiadó nagykovácsi házakra és mindig látunk néhány szépet, ami jó lenne, de mégis akkor lesz valamiből tény, ha már kifizettük a kauciót és elkezdtünk beköltözni. Amikor az első dobozt átvittük és amikor elkezdtük tervezni, hogy hova milyen bútort teszünk. Amikor már kipakoltuk ezt a hatalmas házat, ahol csak gyűlt gyűlt évek hosszú sora alatt a szemét. Mert nagyon sok szemét gyűlt fel abból az elgondolásból, hogy majd jó lesz valamire. A férjem is ilyen, de lassacskán belátja, hogy ez csak egyhez vezet: átláthatatlan kuplerájhoz. Tehát ilye nem lesz. Vagy vatera vagy vöröskereszt vagy kuka.

Könyörtelen leszek a költözéskor is. Ruhák közül csak a hibátlan tartós darabokat visszük át, és persze néhány érzelmi kötődéssel átitatott darabot (pl.: az a hosszú ujjú póló, ami akkor volt Zolin, amikor először feljött hozzám vagy Olki első Prince Oliver body-ja, stb.)

Ha valaki végignéz a mi házunkon, minden eszébe jut, csak a nagy rendszeretet nem. Pedig bennünk hatalmas vágy van egy átlátható és rendes otthonra. Annyira vágyom rá és annyira hiszek benne, hogy olyan lesz az új ház, amilyenre régóta vágyom. Mert bár albérlet lesz, mégis inkább az enyém lesz, mint ez, ahol most lakom. A saját ízlésem szerint fogom berendezni, a saját elképzeléseimet fogom belevinni és csakis kizárólag annyi tárgyat, amennyire tényleg szükség van.

Utálom a sok felesleges kacatot, a játékdömpinget (volt idő, hogy minden hétvégén kaptak új hotwheelseket a gyerekek, mígnem kb 500 lett itthon belőlük), az időhiányt. Át szeretném élni a nyugalmat, az elszigeteltséget, azt, hogy a saját életemet én építem fel a saját ötleteim és módszerem alapján. Szeretném vendégül látni a szüleimet, a Zoli szüleit, a barátaimat a testvéreimet. Szeretném, ha nem haza jönnének hozzám, hanem hozzám jönnének és kíváncsiak lennének ránk és esetleg büszkék. Ez itt, ebben a házban nem valósulhat meg. Nagyon várom és nagyon nem bírok már magammal. Szívem szerint már hozatnám a konténert a sok szemét elszállítására, pakolnám a dobozokat, válogatnék, stb. Hogy miért nem teszem? Nem tudom, lehet, hogy jövő héten elkezdem...