Türelem!

Most már aztán nagyon türelmetlen vagyok. Alig bírok magammal, minden nap egy igazi kihívás. Költözni szeretnék, várom, hogy lássam az új otthonom, várom, hogy pakolhassak. Hiába tény, még nehéz felfogni, mert nem látom a jövőt. Minden hónapban néhányszor ránézünk a kiadó nagykovácsi házakra és mindig látunk néhány szépet, ami jó lenne, de mégis akkor lesz valamiből tény, ha már kifizettük a kauciót és elkezdtünk beköltözni. Amikor az első dobozt átvittük és amikor elkezdtük tervezni, hogy hova milyen bútort teszünk. Amikor már kipakoltuk ezt a hatalmas házat, ahol csak gyűlt gyűlt évek hosszú sora alatt a szemét. Mert nagyon sok szemét gyűlt fel abból az elgondolásból, hogy majd jó lesz valamire. A férjem is ilyen, de lassacskán belátja, hogy ez csak egyhez vezet: átláthatatlan kuplerájhoz. Tehát ilye nem lesz. Vagy vatera vagy vöröskereszt vagy kuka.

Könyörtelen leszek a költözéskor is. Ruhák közül csak a hibátlan tartós darabokat visszük át, és persze néhány érzelmi kötődéssel átitatott darabot (pl.: az a hosszú ujjú póló, ami akkor volt Zolin, amikor először feljött hozzám vagy Olki első Prince Oliver body-ja, stb.)

Ha valaki végignéz a mi házunkon, minden eszébe jut, csak a nagy rendszeretet nem. Pedig bennünk hatalmas vágy van egy átlátható és rendes otthonra. Annyira vágyom rá és annyira hiszek benne, hogy olyan lesz az új ház, amilyenre régóta vágyom. Mert bár albérlet lesz, mégis inkább az enyém lesz, mint ez, ahol most lakom. A saját ízlésem szerint fogom berendezni, a saját elképzeléseimet fogom belevinni és csakis kizárólag annyi tárgyat, amennyire tényleg szükség van.

Utálom a sok felesleges kacatot, a játékdömpinget (volt idő, hogy minden hétvégén kaptak új hotwheelseket a gyerekek, mígnem kb 500 lett itthon belőlük), az időhiányt. Át szeretném élni a nyugalmat, az elszigeteltséget, azt, hogy a saját életemet én építem fel a saját ötleteim és módszerem alapján. Szeretném vendégül látni a szüleimet, a Zoli szüleit, a barátaimat a testvéreimet. Szeretném, ha nem haza jönnének hozzám, hanem hozzám jönnének és kíváncsiak lennének ránk és esetleg büszkék. Ez itt, ebben a házban nem valósulhat meg. Nagyon várom és nagyon nem bírok már magammal. Szívem szerint már hozatnám a konténert a sok szemét elszállítására, pakolnám a dobozokat, válogatnék, stb. Hogy miért nem teszem? Nem tudom, lehet, hogy jövő héten elkezdem...

Bölcsi, nem bölcsi?

Megint túl vagyunk egy döntési helyzeten. Mint köztudott, június elején költözünk. Ez mind a hatunknak hatalmas változás és egy egészen új fajta életet fogunk ott élni. Mi felnőttek már nagyon vágyunk arra, hogy több időt tudjunk együtt tölteni és a gyerekeknek is hiányzik a Zoli, de nehéz felkészülni arra, hogy minden szoba más lesz, minden körülmény és minden lehetőség más lesz. Az iskola megváltozik, nem lesznek lent a Nagyiék, akikhez le lehet szaladni enni, így rám is nagyobb munka vár.

Jelentősen csökkentenünk kell a használati tárgyaink számát, mivel kezdetben a mostaninál kisebbe költözünk, bár beleférne egy kényelmesebb, nagyobb lakás is, de erről majd később. Tehát a változás hatalmas és leírhatatlan.

A Pannika pedig bölcsis lett, ami szintén hatalmas változás volt nekünk. Ez nála járt bizonyos tünetekkel:

• babás beszéd
• pelenka éjszakára és néha NAPPAL is bepisilt, amire egy éve nem volt példa!
• cumisüveg
• dührohamok
• haragosság
• éjszakai felsírások, majd egy nyugtató tejecske
• Apukájával alszik el

Ezek a tünetek engem rettentően felzaklattak és úgy éreztem, választás előtt állok: vagy kiveszem a Pankát a bölcsből és megadom neki még ezt a pár hónapot együtt, mielőtt elköltözünk majd oviba megy, vagy bent hagyom és azzal biztosítom neki a nyugalmat. Az is nehezíti az egész bölcsi dolgot, hogy a busztól 10 perc gyalog a bölcsi, két megálló között van, csak egy autónk van, amivel Zoli dolgozik, így ha Panka nyűgös vagy hisztis, a 10 perc 20 perc is lehet tele feszültséggel, haraggal, dühvel, stb. (hiába vagyok én nyugodt, miközben kínlódok vele, Szegénykémet megviseli, nem beszélve arról, ha még esik is az eső vagy mínusz 10 fok van szélviharral...). Reggelente Zoli viszi, de egyrészt sosem érnek oda időben, mert nehéz reggel felkelteni őket, másrészt Panka kötődése bonyolult az Apukájához, ezért mindig sír utána, amitől még jobban szorong, tehát az lenne a jó, ha én vinném, Apu hozná, de reggel akkor nekem ha esik ha fúj, 7-kor el kell indulnom Vilikével és Pankával oviba, majd ovi után a 7:20-as buszt el kell érni, különben elkésünk a reggeliről és várhatunk fél órát. Közben a nagyoknak ennivalót kellene készíteni, reggelit kéne adni, el kéne búcsúzni, stb. Nagyon nehéz és mire eljutok oda 9-kor, hogy kezdhetem a munkát, úgy érzem, hogy nincs bennem erő semmi. Mellesleg semmi garancia arra, hogy ha a Zoli korán megy akkor el tud menni Panniért. Tehát bőven előfordulhat, hogy hiába közdök reggel, mert Zoli úgyis későn jön haza és akkor csak egy plusz terhet (számomra hatalmsat) veszek magamra a semmiért. Szerintem ez sok anyukának ismerős helyzet.

Nehéz döntés volt, mert egyik oldalon állnak:

• a tünetek, amik erőteljes szorongásra utalnak
• a közelgő változás elég nagy törés lesz neki, vajon azzal adom meg neki a nyugalmat, ha mellettem van végig?
• húzós bejutni a bölcsibe akár reggel akár délután
• utolsó időszak, amikor együtt lehetünk
• nagyon nehezen válunk le egymásról
• nagyon nehéz megoldani a bölcsibe vivést és hozást

a másik oldalon viszont az van, amiért már helyből bölcsibe adtam:

• rengeteg a munkám és amellett nem tudom biztosítani neki a nyugalmat
• nem tudom biztosítani a rendszert, a napirendet, még csak rendesen ennivalót sem tudok neki adni
• unatkozik társaság nélkül
• megfutamodás lenne a részemről, ha feladnánk a bölcsit
• következetlen lenne, még jobban összezavarodhatna Angyalhaj

Tehát végülis úgy döntöttünk maradunk, a bölcsiben is mindenki ezt javasolta, de nehéz döntés volt...