12 éve született Olivér 3680 grammal és 57 centivel. Gyönyörű volt, rózsás és egészséges. Fájt, de megélrte :) Életem egyik legcsodálatosabb napja volt, az egész időszak, ami utána következett, Olki kb. 9 hónapos koráig életem legdicsőségesebb időszaka. Most visszatekintve, azóta sem voltam olyan büszke és kiegyensúlyozott, mint akkor. Tudtam mindig (a napirendnek köszönhetően, amiben hittem akkor még) mit kell tennem, az ösztöneim súgtak, semmi nem vonta el a figyelmemet, maximum az, amikor a férjem részegen jött haza vagy nem jött haza (még mobil sem volt akkoriban) és Csepel különböző zugaiban kellett felkutatnom. Mindenesetre akkor voltam utoljára igazi harmóniában magammal, mert az Olivér tökéletes volt, akárhová mentünk mindenhonnan megerősítést kaptam, büszke lehettem rá, az első pillanattól kezdve olyan volt, mint egy igazi mintagyerek. A doki (Szamosfalvi) először kéthetente, majd havonta jött és én örültem neki, mert mindig megnézte és büszke lehettem rá, és nem zavart, hogy pár ezrest oda illik adni, mindig kitakarítottam, amikor jött és mindig bezsebeltem a biztatásokat és odafigyelést. Az, hogy nem voltam depressziós, ennek is köszönhető.
Adódik a kérdés, a többi gyerekkel mi volt más? De erről majd máskor :)
Most inkább még Olkiról: nagyon aranyos kis újszülött volt, majd csecsemőnek is kiegyensúlyozott volt, nagyon sokat foglalkoztam vele, csodálatos élmény volt szoptatni, és akkor még nem merített ki annyira az éjszakázás, mert másnap egy pici lakás várt, egy kibírható napirend, a főzésen és takarításon kívül nem volt más dolgom. A főiskolán halasztottam, hogy csak Ő legyen nekem. Nagyon szép időszak volt, és ennek is köszönhető, hogy Olivért még most is ugyanúgy tudom szeretni, mint amikor ismerkedtünk és ő is nagyon szeret engem. Minden szeretet más, személyre szabott. Olkinak nem kellett soha annyi bújás és simogatás, neki intellektuális ingerek kelettek, a Leónak viszont pont a bújás és simmogatás a rendkívül fontos. Vilikének és Pannikának mindkettő, de talán pont azért, mert rájuk kevesebb idő jut a többi rosszaság miatt.
No de visszakanyarodva 12 évvel ezelőttre. Talán még aludtunk Olivérrel, mert hajnali negyed négykor született meg és fáradtak voltunk. Nem fájt szinte semmim, a szoptatás elsőre is már elég jól ment. 9-en voltunk egy szobában (saját fürdővel!!!) és a babákat elvitték, hogy aztán szigorú rend szerint 3 óránként visszahozzák. Mennyivel jobb volt kipihenten szoptatni majd hazamenni, mint a többiekkel, akiket már szinte el sem vittek. (Old meg a WC-t és a fürdést, alvás???. mi az? ahogy akarod...) Akkor még volt egy rendje a dolgoknak, de aztán ebben is beköszöntött a liberalizmus, aminek köszönhetően a csecsemős nővéreknek jobb lett (talán) az éjszakájuk, nekünk Anyukáknak viszont nehezebb. Tudom, illik sírni, ha elviszik a Gyermeked, de én nem sírtam. Boldog voltam, hogy van rendje a dolgoknak és fokozatosan válhattam Anyává. Vártam a Babámra, ha elvitték, így könnyebben alakult ki a kötődés, mint például egy kialvatlan éjszaka után, fájó mellel, a néha labdányira összeugró méhemmel, a gátsebről ne is beszéljünk (l. majd Leó, Vili és Panni-sztorikat a maguk idejében). Ja, és nem mellesleg lucskosan a vértől és az izzadságtól, ami a fájdalmaimnál is borzalmasabbá tette a hatást. Tehát számomra így volt ideális, hogy Olivért elvitték és visszahozták, vártam és közben tudtam emberhez méltóan enni és aludni és mosakodni, sőt, még néha telefonálni is kimentem (még nem volt mobil :). Tehát 12 éve arra ébredtem 10 körül, hogy hozzák és boldog voltam, hogy újra láthatom és büszke lehetek RÁ és MAGAMRA!
